31 December 2015

Névtelen nemzedék

Nem hullt a vérünk,
Nem hullt a könnyünk,
Verejtékünkből
Nem épült új világ.

Nem lázadoztunk,
Nem tiltakoztunk,
Hosszú hajunkban
Nem volt fehér virág.

Nem együtt léptünk,
Nem énekeltünk,
Nem volt előttünk
Célként egy jobb jövő.

Nem volt nagy álmunk,
Rockfesztiválunk,
Nem volt, hogy éljünk,
Sosem elég idő.

Cipőben jártunk,
Hajlott a hátunk,
Csak arra mentünk,
Amerre vitt az út.

Lett szép családunk,
Autónk, lakásunk,
S fejünkbe plántált
Jövővé lett a múlt.

Nem voltak tervek,
Hétvégi kertek,
Arcunkba nem fújt
A változás szele.

Nem voltak hősök,
Ünnepelt ősök,
És nem érdekelt
A szomszédok neve.

Mindig siettünk,
Rohanva ettünk,
Szerettünk, váltunk,
Ha véget ért a nyár.

Könny nélkül sírtunk,
Százszor felbuktunk,
S magunk maradtunk
A legvégső határ.

S nincs többé játék,
Napfény és árnyék,
Nem dönthetünk le
Már semmilyen falat.

Nem lesz több vágyunk,
Bódultan álmunk,
S bárhogy kívánjuk
A szex sem lesz szabad.

Fiunk és lányunk
Felnő, s csak állunk,
Futnánk, de már nem
Kerget minket tatár.

Nem lesznek évek,
Újabb esélyek,
Ráncos kezünkben
Sosem lesz már gitár.



29 December 2015

Felnövök egyszer

Várom  már, vagy
harminc éve , hogy
egyszer végre
felnövök,
de mintha még most is
csak megjátszanám:
ha főzök, bort iszom,
és reggelente ott a kávé...
Illata, mint a régi konyháé...

Szólt a kis Sokol a hűtő tetején

 ütött-kopott barna bőrtokja volt 
egy dróttal a villanykapcsolóba
kötve  apu bütykölte...
A tízórai már becsomagolva várt.
Arcszesz illatú ... egy kicsit
néha az íze is... Negyed nyolckor
suliba mentünk. A húgom meg én.

Olyan egyszerű volt.

Ismerős, egyirányú utca,
féltőn kísérő tekintetek...
Majd észrevettem,
hogy már egyedül megyek,
és büszke voltam,
mint ötévesen, amikor
rájöttem, hogy a biciklit
nem fogja senki sem.

És jöttek az útelágazások,

kusza körforgalmak sora.
Kátyúk, zsákutcák...
Tülkölve elszáguldó évek...
Azt hittem, felnövök,
mire ide érek...
Kávéillatú a konyha. És én
 néha – felnőttet játszom.
Mint annak idején.

23 December 2015

Mézeskalács morzsák

Kamasz karácsony

Karácsonyfa, karácsony,
sütimorzsa a számon,
veszekedő vendégek...
Én most inkább lelépek.

Változó karácsony

Karácsony tájt hajdanában,
ponty úszkált a fürdőkádban.
Mások főztek, mi csak mentünk,
útközben csillagot szedtünk.

Karácsony tájt mostanában,
habfürdő van csak a kádban.
Mi főzünk most, mások jönnek,
a Tejútról beköszönnek.

Star Wars karácsony

Kis karácsony, nagy karácsony,
Fénykardok a fenyőágon,
Obi Wan és Csubakka,
Ott pihennek alatta.

Az angyalkát is meghozza
Solo Ezeréves Sólyma.
Csillagszóró, gyertya lángja.
Érkezésük Yoda várja.

Asztal mellett jedi lovag,
Sütemények közt válogat.
Windu mester óva inti:
"Sok lesz az a mákos bejgli!"

Darth Vader a zongoránál,
Jót és rosszat összeszámlál.
Karácsonyi dallam száll,
Leia Luke-kal táncot jár.

Mákos karácsony

Jaj de szép a karácsony!
Mákos guba a tálon.
Mi legyen? Nagy dilemma!
A mosolyom lefagyna
Mára már, ha megenném.
Jaj, pedig úgy szeretném!




 

22 December 2015

Közhelyekkel

Kezet nyújtottak.
Elfogadtam.
"A kezdet
mindig
nehéz."
Útmutatás.
Jó tanács.
Kellett?
Elfogadtam.
Eladtam?
Megbántam?
"...nem bánok
semmit sem..."
Ilyen senki...
Biztos nem.
Vagy hazudik.
Én sok mindent.
Tele a szekrény.
Máshogy tenném...
...vagy inkább sehogy.
"...azt bánjuk legjobban,
amit
nem tettünk meg..."
Akad ebből is.
Jócskán.
De,
"...ha elölről kezdhetném,
mindent..."
Ugyanúgy?
Nem is értem.
Ha újra játszhatnék...
Ugyanúgy?
Miért?



18 December 2015

Karácsonyi szonett

Zsibongva, lassan áradó tömeg,
S ezernyi fény az alkonyatba csábít.
Fahéjas édes illat ott lebeg
A fák alatt, s a pillanat megállít.

A csönd fehér pihékkel átkarol,
Egy észrevétlen gondolat felébred,
Harang szavára szíved úgy dobol,
S rég elhagyott utakra visz ma lépted.

A Múlt kopog kopott kövek során,
Az ócska pad remegve megnyikordul.
A lelked elmereng a bús csodán,
És tiszta szép hitet zokogva koldul.

Ma újra rád talál az elveszett,
Örök meséket álmodó gyerek.


15 December 2015

Csavargók karácsonyi dala

Kis karácsony, nagy karácsony,
Csupa gond lóg csupasz ágon.
Nem vigasztal holmi jászol,
Rongyos élet, nem hiányzol.

Elfutnék, de nincs hova,
A Mennyország mostoha.

Összetörném vad dühömben,
Utcakővel, min születtem.

Lépteimnek nincs nyoma,
A Pokol sem vár haza.

Nem játszottam sosem mással,
Kergetőztem a halállal.
Kis karácsony, nagy karácsony,
Semmi ember lóg az ágon.


14 December 2015

Csillagok a fenyőfán

Az erdő szélén apró házikó állt. Egy öregember élt ott magányosan. Senkije sem volt az egész világon. A falubeliek is messze elkerülték. Bolondnak tartották, amiért az erdő állataival, madaraival beszélgetett.
Kunyhójában mindig akadt egy-két sebesült, beteg jószág. Ügyes kézzel, szerető szívvel gyógyítgatta őket.
Amikor beköszöntött a tél, s a hó vastag takaróként borult az erdőre, a kis állatok tudták, hogy az öreg háza körül mindig találnak pár finom falatot. Bizony, megesett olykor, hogy az apó utolsó falatját adta oda egy éhségtől legyengült nyuszinak, vagy ijedten remegő őznek.
Közeledett a karácsony. Az öregember most is, mint minden évben, megállt a ház mellett növekvő fenyőfa előtt.
– Ne félj, az idén sem lesz belőled karácsonyfa – mondta, és gyöngéden megsimogatta a fényes tűleveleket. – Meg aztán, egyedül nem is igazán karácsony a karácsony.
A fenyőrigó, aki éppen a fa tetején üldögélt, meghallotta az apó sóhajtozását. Sietve az erdőbe repült, és elmesélte a barátainak, hogy mit hallott.
– Szegény jó apóka! Olyan egyedül van, és olyan szomorú – bánkódott a nyuszi.
– Bárcsak felvidíthatnánk valahogy – mondta az őz. – Ő mindig olyan jó hozzánk. Ennivalót ad, amikor mindent belep a hó.
– Hetekig ápolt, amikor tavasszal nagyon beteg voltam – makogta a mókus.
– Nekem a törött szárnyamat gyógyította meg – jegyezte meg a rigó.
– Bárcsak viszonozhatnánk valahogy a kedvességét! – sóhajtott a nyuszi.
– Eszembe jutott valami! – rikkantott a rigó. – Hallottam a faluban, hogy az emberek karácsonykor összegyűlnek egy feldíszített fenyő körül, és megajándékozzák egymást. Mi is megajándékozhatnánk az öreget valamivel… Én már tudom is, mit adok neki. Találtam a minap egy szép piros almát. Azt fogom elhozni.
– Nekem van még vagy egy tucat dióm, és fél tucat mogyoróm. Mindet az apónak adom – mondta a mókus boldogan.
Az őz sokáig gondolkodott, de végül neki is felderült az arca.
– Megvan! A tavalyi agancsomat ajándékozom az apónak. Felszerelheti a falra, és ráakaszthatja a kabátját meg a kalapját.
– Rendben. Akkor sötétedéskor találkozzunk az öreg házánál.
Az állatok szétszéledtek. Csak a nyuszi üldögélt ott tovább tanácstalanul.
– Mit is adhatnék én az apókának? Hiszen semmim sincsen. A nyuszi bánatosan ballagott a kis ház felé. Ő ért oda elsőnek. Megállt a kis fenyő előtt és az égre nézett. Odafönt éppen kigyúltak a csillagok.
– Ó, milyen gyönyörűek vagytok! De jó is lenne, ha odaajándékozhatnálak benneteket az apónak!
A csillagok meghallgatták a nyuszi kívánságát, és egymás után a fenyőfára hulltak.
Amikor a többiek is megérkeztek, alig hittek a szemüknek.
– Nahát, nyuszi! Nagyon ügyes voltál, hogy ilyen szépen feldíszítetted a fát!
– Nem én voltam – mentegetőzött a nyuszi, de már senki nem figyelt rá, mert nyílt az ajtó, és az öregember csoszogott ki rajta. A nagy fényesség csalta elő kunyhójából. Odakint szeretett állatkái fogadták. Az öreg szívét boldogság öntötte el.
– Hát nem feledkeztetek meg rólam, kedveskéim! – simogatta meg őket. – És még ajándékokat is hoztatok! Nagyon szépen köszönöm – mondta meghatottan.
Majd kis barátai közé kuporodott, és reszkető hangján énekelni kezdett. A karácsonyi dallamokat messzire sodorta a szél. Hamarosan odagyűlt köréjük az erdő valamennyi lakója. Áhítattal hallgatták az apó énekét, míg a fenyőfán, ott ragyogtak a csillagok.

A Mikulás egy nagyot sóhajtva felnézett az égre. Néhány csillag már pislákolt odafönn, de a földi fények egészen elhalványították őket. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagy mesélés közben ránk esteledett.
 Na, megpróbálod beindítani? Mert nekem ideje lenne hazamennem – kopogtattam meg gyorsan a Mikulás vállát, mire ő óvatosan elfordította a kulcsot. A motor halkan felzúgott. Öreg barátom felugrott örömében, és alaposan megölelgetett. (Amitől én tüsszögni kezdtem, mert a szörmegallérja csiklandozta az orromat.)
 Ha újabb mesékre lesz szükségem, megkereslek  mondta, míg jó mélyen fejébe húzta bojtos sapkáját, majd felkiálltott: "Hohohohó!", és a szán nagy lendülettel nekiiramodott.
Integettem utána, míg be nem fordult a sarkon, és közben azon gondolkodtam, hogy ez a "hohohohó" azért eléggé gáz. Ha nem felejtem el, legközelebb meg is említem neki.



13 December 2015

Angyalok a hóban

Sötét fátylat terített a
domb fölé az alkonyat,
s a gyerekzsivaj lassan elhalt
a hófödte fák alatt.
Léptem nyomán ropog a hó,
hazafelé ballagok,
hátam mögött hancúroznak
égből leszállt angyalok.

Vágyakozva lestek minket
föntről egész délután,
hisz náluk nincsen se hó, se jég,
örök tavasz van csupán.
Ám, hogy csillag gyúlt az égen,
leosontak csöndesen,
angyalszárnyuk fehér tollán,
csillag fénye megpihent.

Csilingelő kacagásuk
felverte a vidéket,
s a felhők mögül Jóistenke
mosolyogva lenézett.
Hempergőztek, hócsatáztak,
készült egy szép hóangyal,
domboldalról lesiklottak
ezüst holdfény szánjukkal.

Szobám ablakában ülve,
félálomban hallgatom,
hogy játszanak az angyalok,
a ház mögött, az udvaron.
Puha dunnám alá bújok,
és ma éjjel álmomban,
fehér tollú szárnyacskákkal,
angyal leszek a hóban.







12 December 2015

A hóember vendégei

A hóembert a gyerekek építették. (Ez persze rendszerint így is szokott lenni.) Egy domb tetején állt, ott, ahonnan a gyerekek egészen a faluig le tudtak siklani sebes szánkóikon. A másik irányban, egy jó hógolyó hajításnyira, takaros kis fenyőerdő zöldje törte meg a tél végtelen fehérségét.
Alkonyodott. A gyerekek lassan hazaszállingóztak. A hóember pedig egyre idegesebben pislogott körül.
– Jajajaj… Nem szeretek egyedül lenni! És ez a rengeteg sok sötétség! Settenkedő lépteket, suhogó szárnycsapásokat hallok mindenfelől. Jujujuj, de félek! – reszketett a hóember, és szorosan lehunyta szemeit.
Amikor újra fel mert pillantani, egy kis fehér nyuszi toporgott előtte, cirokseprűjén pedig egy cinke tollászkodott.
– Hát ti hogy kerültök ide?
– Engem a sárgarépa orrod finom illata vezetett hozzád – makogta a nyuszi. – Nagyon éhes vagyok.
– Ha tényleg olyan éhes vagy, akkor tessék, fogyaszd el jó étvággyal – mondta a jószívű hóember, és sárgarépaorrát a nyuszinak adta.
– Nincs véletlenül valami csemegéd az én számomra is? – csipogta a cinke.
– Sajnos más ehető nincs rajtam, meg kell osztoznotok az orromon.
A sárgarépának pillanatokon belül nyoma sem maradt.
– Aztán gyertek el máskor is! – integetett kis vendégei után a hóember.
Másnap reggel a gyerekek csodálkozva látták, hogy hóemberük orra szőrén-szálán eltűnt.
– Vajon hová lett? – tanakodtak kíváncsian.
– Nézzétek csak! Lábnyomok! – kiáltott fel Dani, a legidősebb.
– Ki járhatott itt? – sereglettek köré a többiek.
– Ezek egy nyuszi nyomai lehetnek, ezek pedig egy kismadáré.
– Biztosan nagyon éhesek voltak szegények!
– Igazán szép volt a hóemberünktől, hogy vendégül látta őket.
Ebben mindannyian egyetértettek. Szánkózni azonban, valahogy egyiküknek sem volt már kedve. Ekkor újra Dani állt elő egy ötlettel.
– Holnap karácsony. Mi lenne, ha mi is állítanánk ide egy karácsonyfát a kis állatoknak. Feldíszíthetnénk különböző magokkal, dióval, szalonnával, amire egy madárka csak vágyhat, alá pedig tehetnénk szénát sárgarépát, káposztát az őzikéknek és a nyusziknak.
– Igen! Ez nagyszerű lesz! – ugráltak örömükben a kisebbek.
– Akkor menjünk és szerezzünk egy fenyőfát!
– Jaj, azt ne! – sikoltott egy pöttöm lányka, Panna. – Nem vághatjátok ki a fenyőfát, hiszen akkor meghal!
– Ez igaz – gondolkodtak el a többiek.
– Végül is – jegyezte meg egyikük –, a helyén is maradhat az a fenyő. Ott is feldíszíthetjük, az erdőben.
Ez az ötlet mindenkinek elnyerte a tetszését. Így legalább a favágással és a cipekedéssel sem kellett bajlódniuk. Csak a kis Panna visított megint.
– Várjatok! És a hóemberrel mi lesz? Ő kezdte az egész vendéglátósdit. Nem hagyhatjuk most itt egyedül!
– Jó, akkor őt is átköltöztetjük az erdőbe – mondta határozottan Dani.
Ez bizony nem volt könnyű dolog. Előbb a fejét, majd a hasát, végül a lábát tették fel egy szánkóra és húzták át az erdőszélre. Ott aztán, egy formás kis fenyő mellett, újra felépítették.
A távolból ebédre hívó harangszó hallatszott. A gyerekek hazasiettek.
Délután, válogatott finomságokkal megpakolva, újra összegyűltek a hóembernél. A kis fenyőre napraforgómagból, tökmagból, pattogatott-kukoricából készült füzéreket aggattak, de került rá fél dió, mogyoró, szalonnadarabka, és néhány cinkekalács is. A fa alá, a hóra, néhány nyaláb széna mellé, különböző zöldségfélék és gyümölcsök kerültek.
Esteledett, mire mindennel végeztek. Elégedetten indultak haza mindannyian.
Lassan leszállt az éj. A hóember azonban már nem félt a sötéttől, hiszen nem volt egyedül. Csak úgy nyüzsögtek körülötte az őzek, nyulak, madarak. Ő pedig mosolyogva biztatta őket:
– Egyetek, vegyetek, kedveskéim! Lakjatok jól mindahányan!



11 December 2015

A tücsök és a hangya

Szorgoskodott a hangya
a hosszú nyáron át.
A tücsök meg zenélt csak,
s leitta jól magát.

Megérkezett a tél, és
a hangya megpihent.
A tücsök még utószor
egy jó kocsmába ment.

Bezárkózott a hangya,
jöhet már hóvihar.
A tücsök nyöszörgése
bent senkit nem zavar.

S a kamrába, a hangya,
ha jön a szép tavasz,
a tücsökből behordja
mindazt, mi megmaradt.


10 December 2015

Hóember

Ablakomon kinéztem,
Ki áll kint a sötétben?
Hóban, jégben, mit csinál?
Sárgarépát rágicsál?

Dehogy rágja! Az, az orra
Hósuba a takarója.
Ócska seprű bal kezében,
Azzal söpröget serényen.

Piros fazék. Mit főz benne?
Szakács lenne tán őkelme?
Nem szakács, hisz fején hordja,
Az a fazék a kalapja.

Keskeny szája görbe ág,
Vigyorogva bámul rád.
A két szeme két nagy szén,
Meggyújtanám, ha merném!



09 December 2015

Különös játszótárs

– Ez rettenetes! – dörmögte Mackó úr, és dühösen fejére húzta takaróját. Ám a gyerekek vidám kiáltozását még így is hallotta.
– No, ebből elég! Majd adok én nektek mások nyugalmát megzavarni! – morogta. Feltápászkodott vackáról, és kiballagott barlangjából. Odakint hideg, havas világ fogadta.
– Brrr... Mi vagyok én? Jegesmedve, hogy ilyen időben sétafikáljak?
A gyerekek az erdő szélén játszottak. Úgy belemerültek a hócsatázásba, hogy észre sem vették a bokrok között tétován megálló medvét. Mackó úr csak nézte őket, és egészen ellágyult a szíve.
– Milyen aranyosak, és milyen jókedvűek – gondolta. Hamarosan megfeledkezett hóról, fagyról, a téli álmáról, amit megzavartak, és csak egyetlen dologra vágyott, hogy ő is az apróságok közé állhasson, velük hancúrozhasson. Lassan, óvatosan feléjük cammogott.
– Beállhatnék én is? – brummogta olyan barátságosan, ahogy csak tőle tellett. A gyerekek mégis megrémültek, és futásnak eredtek. Mackó úr egy-két ugrással utolérte volna őket, de a világért sem akart még jobban rájuk ijeszteni.
– Úgy látszik, a mulatságból mégse lesz semmi. És még az álom is elszállt a szememből! – gondolta, s már éppen úgy döntött, hogy hazakullog, amikor észrevette, hogy néhány kisfiú visszamerészkedett hozzá.
– Igazán játszani akarsz? – kérdezték.
– Igen, igen! – bizonygatta a medve.
– És nem fogsz bántani minket?
– Ugyan, dehogy!
S hogy jó szándékát bizonyítsa, Mackó bácsi szájába kapta az egyik elhagyott kis szánkó kötelét.
– Üljetek fel bátran!
A medveszán sebesen siklott. A srácok ujjongó kiáltásai azokat is visszacsalogatták, akik eddig csak a távolból leskelődtek. Hamarosan már egymással versengtek a medveszánért, sőt a bátrabbak Mackó úr bozontos hátára is felkapaszkodtak. A gyerekek félelme elszállt. Együtt hempergőztek, birkóztak, szaladgáltak új barátjukkal. Mire besötétedett, bizony alaposan el is fáradtak mindannyian. Másnap szikrázóan sütött a téli nap, s a móka ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Így ment ez napról napra. Ám ahogy múlt az idő, Mackó úr egyre fáradtabb, egyre kedvetlenebb lett. Hiába járta az erdőt, nem talált élelmet sehol. Nem voltak gyümölcsök, nem volt méz, de még egy árva falevél, vagy fűcsomó sem.
A gyerekek is észrevették, hogy bundás barátjukkal valami nincs rendben. Egyik délután aztán, nem várta őket az erdőszélen. Barlangjában bukkantak rá. Csak ült ott szomorúan, és sóhajtozott.
– Mi történt? Mi baj van? Csak nem vagy beteg? – kérdezgették aggodalmasan.
– Fáradt vagyok. Tudjátok, mi medvék ilyenkor téli álmot alszunk. Azt hiszem, nekem is ezt kéne tennem.
– Kérlek ne aludjál! Kivel fogunk akkor játszani? Nélküled olyan unalmas lenne!
– Hiába kérlelték, Mackó úr nem ment velük játszani. Barlangjában maradt, és aludni próbált. Korgó gyomra azonban minduntalan felriasztotta.
A gyerekek aznap lógó orral tértek haza.
– Mondd csak apu, a medvék miért alszanak téli álmot? – kérdezte otthon az egyikük.
– Azért, mert télen nincs mit enniük – hangzott a rövid válasz.
– Ó, hogy ez miért is nem jutott az eszünkbe! – kiáltott fel a kisfiú. Fölkapta kabátját, és futott a többiekhez. A gyerekek döbbenten ébredtek rá, hogy erre bizony nem gondoltak.
– Milyen buták és önzők voltunk! Csak magunkkal és a játékkal törődtünk, s közben hagytuk, hogy a barátunk csaknem éhen haljon.
– Ezt nem hagyhatjuk ennyiben!
Összedugták kis kobakjukat, és addig sutyorogtak, amíg ki nem találták, mit kell tenniük.
Másnap mindannyian kis batyuval tértek be a medvebarlangba. Pillanatok alatt terített asztalt varázsoltak Mackó úr elé. Volt ott alma, méz, sütemény, sajtos szendvics, amit csak a kamrák polcain találtak.
– Tessék, egyél! Lakjál jól! – kínálgatták kedvesen.
Medve bácsi mindent eltüntetett az utolsó morzsáig. Ahogy a pocakja megtelt, visszatért ereje és jókedve is. Most már újra kezdődhetett a vidám hancúrozás. A gyerekek ezután minden nap vendégül látták a mackót. S ő minden délután ott várt rájuk az erdő szélén, hogy együtt örüljenek a tél minden szépségének.




08 December 2015

Hová tűnt a lila karalábé?

Gyerekkoromban csak lilát láttam. Lila termett a kertben, és lilát lehetett kapni a piacon. Sokáig nem is tudtam, hogy van zöld (fehér) is. Most lilát nem találni már szinte sehol. Hmm... Az univerzum nagy titkai...
A karalábé leves az egyik kedvencem, mert nagyon egyszerű és gyors. (A türelem nem az erősségem, és ez a főzésre is vonatkozik. Azt is mondhatnám, hogy lusta vagyok, de így mégiscsak jobban hangzik.)

A karalábét meghámozom, megmosom, kockákra vágom (ahogy sikerül), sós vízben megfőzöm. Paprikás rántást keverek hozzá, végül nokedlit szaggatok bele. Tejföllel tálalom. A rántást is lehet egészségesebben készíteni, például olivaolajjal és teljes kiőrlésű liszttel. Én teljes kiőrlésű zabliszttel készítettem - a levesbetétet is (egy tojás, só, bors, liszt) - na meg most éppen kacsazsírral... :)

A tegnapról maradt tésztából túrós tészta lett sült szalonnával. Nálunk mindenki sósan szereti. A gyerekeim az iskolában találkoztak először a porcukros változattal, de nem jött be nekik. Volt olyan barátjuk is, aki szalonnával és cukorral szerette, ami nem is olyan különös, hiszen a sós és az édes kombinációja nagyon jó tud lenni. A sült szalonnát is sokan eszik csokoládéba mártva, vagy juharsziruppal leöntve.
Amúgy, ha sietek, elég a leves is, még a nokedli is elmaradhat belőle.




07 December 2015

Téli vendéglátás

Kis cinke, picinyke, itt a tél!
Kapsz magot bőven, hogy vígan élj.
Kertünkben madárnak etető:
terített asztal és fatető.
Ott strázsál  a Bodri alatta,
vendégét Cirmink el ne kapja.


06 December 2015

A kis fenyő

A kis fenyő az erdőben élt sok társával együtt. Boldogan teltek napjai. Ismerte a madarakat, mókusokat, jó barátságban volt az erdő valamennyi lakójával. Kedves és barátságos volt mindig, így aztán mindenki szerette.
Egy fagyos téli napon favágók jöttek az erdőbe hangos fűrészekkel. A kis fenyőfát is kivágták. Összekötözték ágait, és egy teherautóra dobták. Hamarosan elindultak. A kis fenyő kíváncsian nézte a tovasuhanó tájat, és minden kényelmetlenség ellenére, nagyon élvezte az utazást.
Egy nagy piacra került. No, itt aztán sosem unatkozott. Emberek jöttek, mentek, beszélgettek. Egyesek panaszkodtak, mások tréfálkoztak. A kis fenyő mindent megfigyelt, és remekül szórakozott. Egyre többen válogattak a fenyőfák között is. Forgatták, méricskélték, és végül elvitték őket. A kis fenyő izgatottan várta, hogy mikor kerül rá a sor. Nem is kellett sokáig várnia. Egy barátságos, nagybajuszú ember őt választotta.
Rövid utazás után egy takaros háznál álltak meg. A kis fenyő új lábakat kapott, hogy egyedül is meg tudjon állni, és egy tágas szobába vitték. Igencsak meleg volt odabent, de a kis fenyő nem sokat törődött vele, hiszen egy kedves asszony nagy dobozokból gyönyörű kincseket vett elő, és szép sorban a fenyőre aggatta mindet. A színes gömbök csillogtak-villogtak a gyertyák táncoló fényében. Aranyos csengettyű csilingelt, és három nevető szemű fiúcska szaladt a szobába. Szüleikkel énekelve állták körül a kis fenyőt, az pedig büszkén tárta szét ágait, és úgy érezte, sosem volt még ennyire boldog.
De minden csodának vége szakad egyszer. A díszek selyempapírba csomagolva visszakerültek a dobozokba, és a fenyőcske hirtelen egy hófútta udvaron találta magát. “Mmmm… Milyen jó friss a levegő!” – gondolta, s miután alaposabban körülnézett, elégedetten állapította meg azt is, hogy itt sem lesz egyedül. Madarak röpködtek körülötte, és az ágaira telepedtek. Egy lógófülű kutya is odaballagott, és körbeszimatolta. Így a kis fenyőnek vidám társaságban teltek napjai. A legnagyobb örömöt mégis az jelentette számára, amikor a három fiúcska hangosan nevetve kiszaladt a kertbe. “Ó, milyen szép is a világ!” – mondogatta ilyenkor az ágain fecsegő verebeknek, és együtt gyönyörködtek a hancúrozó gyerekekben.
Az egyik hideg délután újabb változást hozott. A gyerekek édesapja egy nagy fejszével a fenyőhöz ballagott, és apró darabokra vágta. Aztán a kis hasábokat a szobába vitte, és jól megrakta velük a kandallóban éppen kialudni készülő tüzet. A lángok újra fellobbantak, és a három kisfiú a kandalló köré telepedett. A kis fenyő igyekezett minél jobban égni, hogy a pirosra fagyott apró lábak és kezek gyorsan átmelegedjenek.
S míg lassan elhamvadt, boldogan gondolt arra, hogy igazán nagyszerű élete volt.


05 December 2015

Télapó

Este van, kint hull a hó.
Merre jársz most, Télapó?
Szél süvít, a fagy kopog,
ablakomban jégcsapok.

Várnak csúszós háztetők,
kisuvickolt kis cipők.
Puttonyodban száz csoda;
hosszú lesz az éjszaka.

Sok kíváncsi kisgyerek
lesi minden léptedet.
merre szánod elsuhan,
integetnek boldogan.



04 December 2015

Nagyapámnak

Az erdőt jártuk gondtalan sok nyári délután.
Lombok közül tündérmosoly ezüstként hullt le ránk.
Patak vizében lépkedett, ott táncolt és dalolt,
S az álmainkkal messze tűnt, mint egy gonosz kobold.
Míg el nem ért az alkonyat, követtük énekét,
Majd ölbe kaptál könnyedén, és súgtál egy mesét.

Ó, hányszor mondtad, hogy lehoznál
minden csillagot nekem,
S én csimpaszkodtam karjaidba,
jaj maradj inkább velem!

A fényre vártunk álmosan sok téli éjszakán.
Függöny mögül angyalszemek ragyogtak félve ránk.
Ki tudja honnan érkezett, hogy játszhasson velem,
Felhők fölött nevettünk, majd elillant hirtelen.
És csillagportól részegen zuhantam én feléd,
Te elkaptál oly könnyedén, és súgtál egy mesét.

Ó, azt ígérted, nem hagysz el, és
mindig itt leszel ha kell,
De elmentél, s hogy úgy szeretlek,
nem mondhattam el.



02 December 2015

A Mikulás egere

A kisegér akkor költözött a Mikuláshoz, amikor a fákról hullani kezdtek a levelek. Első útja a kamrába vezetett. Miután degeszre tömte pocakját, elindult, hogy valami kényelmes rejtekhelyet keressen magának. Az egyik szekrényben egy óriási, puha, piros zsákot talált. Nosza, rögvest nekilátott, és egy jókora lyukat rágott az aljába, majd befészkelte magát a zsák legmélyebb zugába, két redő közé.
Telt-múlt az idő. Leesett az első hó. Egy különösen hideg reggelen a Mikulás elővette piros zsákját, és jól telerakta apró játékokkal, mézeskalács-csizmácskákkal és csoki-mikulásokkal. Nem is sejtette, hogy egy kisegér szundikál békésen az ajándékok között. Sajnos a kisegér rágta lyukat sem vette észre. Gondosan bekötözte a zsák száját, nagyokat szusszantva aranycsengettyűs szánjára tette, és öreg rénszarvasait nógatva útnak indult.
Hosszú volt az út. Sebesen siklott a szán. A lyukas zsákból pedig egymás után potyogtak ki a játékok, csokik, mézeskalácsok. Alkonyodott, mire a csilingelő szán a város széléhez ért. Az első házak előtt megálltak. A Mikulás nekiveselkedett, hogy hátára vegye a zsákot.
– De hiszen ez teljesen üres! – kiáltott fel meglepetten. – Hová lettek az ajándékok?
Jól megrázta a zsákot, de bizony abból nem esett ki más, csak egy álmából felriasztott kisegér. A Mikulás észrevette a lyukat, és rögtön rájött, mi történhetett. Nekikeseredve lerogyott egy hókupacra, és arcát kezébe temette.
– Ó, jaj! Itt ez a sok kifényesített csizma, kis cipő! Mit szólnak majd a gyerekek, ha reggel üresen találják őket? Nagyon csalódottak lesznek.
A kisegér hallgatta, hallgatta a Mikulás kesergését, és nagyon megsajnálta. Törte a fejét, hogyan tehetné jóvá a történteket. Hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan elszaladt, és riadóztatta városi rokonait. Pillanatokon belül, csak úgy nyüzsögtek a szán körül az egerek. Egyik sem jött üres kézzel. Hoztak magukkal mindenféle földi jót: diót, mogyorót, mandulát, fényes héjú piros almát.
A Mikulás nem akart hinni a szemének, amikor felpillantott. Az egerek pedig tovább sürögtek-forogtak, és egykettőre megtöltötték az ablakokban várakozó cipőcskéket, csizmácskákat.
Így esett, hogy a gyerekek azon a télen sem vártak hiába a Mikulás ajándékaira.
És attól kezdve, bizony minden esztendőben kerül a nagy piros zsákba dió, mogyoró, mandula, és fényes héjú piros alma is.


01 December 2015

Hullámidő

Néha a fejemre húznám a paplant. Ne is lássanak. Máskor meg? Mint a pezsgő, ahogy a pohárból kiszalad, minden csupa hab, minden pezseg...
Komoly, felnőtt nő vagyok, csinos ruha, smink, tűsarok... Majd váratlanul megszeppent kislány leszek...
Az egyik pillanatban még mindent lehet. A másikban már mindenhez túl öreg...
Ilyenkor egy XXL-es üveg Nutella kellene, és a fotelba kuporodva csak bámulnám a tévét. De sajnos, vagy épp ez a szerencse, nincs elég érdekes műsor, ami lekötne. No meg a mértéktelen csokievést sem bírom már úgy, mint rég...
De aztán, a hosszú esős napok után, jön egy reggel, amikor a szoba újra kék éggel és meleggel telik meg. És én felpörgök hirtelen: megpróbálom lehajrázni az időt. Kapkodok, mint egy idegbeteg hangya eső előtt. Végül mindent eldobok, megint. Visszahúzódom a csigaházba, és a bejáratot ostoba, gyermeteg álmokkal lezárom.
Ez csak az én világom. Királylány vagyok és superwomen. (Nem is, inkább supergirl legyen!) A galaxis őrzői és Lara Croft is csak kismiska hozzám lépest. Mert ki más is lenne képes egy rockszínpadon gitározva megmenteni a világot, véget vetni háborúknak, éhezésnek, és közben felporszivózni, kimosni a szennyest...

Talán csak doktor Who.


30 November 2015

Tél

a tél
a jég
a szél
de szép
ott fönn
az ég
hideg
sötét
a csillagok
a jégcsapok
az ég
ragyog
a föld
ragyog
s a csönd
a csönd
mindent
elönt
és hull
a hó
álmot
hozó 
csillogó
takaró



28 November 2015

Szótlanul

Ma felhasadt az ég,
S a fénylő résen át
Megláthattam Isten
Tiszta lábnyomát.

S láttam komoly szemét,
A felhőt homlokán,
Reszketőn simított
Végig ősz haján.

Nézett rám könnyezőn
A bíbor alkonyon,
Egy kisgyerek les át
Így a kulcslyukon.

Ó, hány kérdés gyötört!
De hangom elhagyott.
Szemlesütve álltam.
Minden hallgatott.

A fény lassan kihunyt,
A függöny földre hullt.
Nem volt többé jövő,
S elveszett a múlt.



27 November 2015

A kis hópihe

A kis hópihe egy dagadozó felhőben lakott testvéreivel, az égbolt alján. Felettük a szikrázó Nap szórta hideg téli sugarait, alattuk egy nyüzsgő város nyújtózkodott. Napközben nem sokat láttak belőle, mert sűrű füst és köd takarta el, ám éjszakánként, amikor bezártak a gyárak, és elcsitult a forgalom, kigyúltak a város fényei, és úgy ragyogtak, akár odafönt a csillagok. Míg a többiek az égi fényeket csodálták, a kis hópihe vágyakozva nézte a lenti világot.
– Ó, bárcsak én is ott lehetnék! Ott minden olyan izgalmas és érdekes – sóhajtozott.
Hamarosan szállingózni kezdett a hó, majd egyre nagyobb pelyhekben és egyre sűrűbben esett. Reggelre belepte az egész várost. A kis hópihe boldogan ujjongott:
– Milyen gyönyörű minden idelenn! Ez a sok ház, a lámpák, az autók és az emberek!
Ám az öröme nem tartott sokáig. Hókotrók jöttek hatalmas kerekeken, és szörnyű vaslapátokkal tolták félre maguk előtt a havat. De még ez sem volt elég! Amerre csak jártak, sóval és homokkal szórták fel az utakat.
Eltelt pár nap. A kis hópihe ott búslakodott egy koszos, szürke hókupacban az út mellett. Emberek jöttek és sáros csizmáikkal rátapostak, autók siettek a latyakos úton és összefröcskölték, korom és füst fojtogatta.
A kis hópihe csöndesen nyögdécselt. Éjszakánként már nem gyönyörködött a város fényeiben. A csillagokról álmodozott. Nappal pedig vágyakozva bámulta az égbolt alján dagadozó felhőket.



26 November 2015

Sütőtökös muffin

A legutóbbi sütőtök nem volt az igazi. A fele azért így is elfogyott, de elhatároztam, hogy a maradék négy szeletből inkább sütök valamit.
Találtam egy receptet - http://www.nosalty.hu/recept/sutotokos-muffin -, ami megtetszett. A nyers tököt már nem tudtam megmérni, így rögtön az elején eldőlt, hogy nem fogok szigorúan ragaszkodni a leírtakhoz.
A sült tököt kikapartam a héjából, és a konyhai robotgép keverőtáljába tettem. Kb. 300 g volt (313 g). Hozzáadtam két egész tojást, 80 ml olívaolajat, egy löttyintésnyi vanília kivonatot és 100 g nyírfacukrot. Jól összekevertem, majd a tálat újra a mérlegre tettem, és belemértem 100 g teljes kiőrlésű tönkölylisztet és 50 g teljes kiőrlésű zablisztet. Kicsit összeforgattam, és mert úgy találtam, hogy talán lehetne sűrűbb is, szórtam hozzá még 50 g zablisztet, és mert szerencsére eszembe jutott, belekerült a sütőpor is (csak egy fél tasak, mert épp volt egy bontott). Végül beleforgattam 100 g csokicseppet. Egy fagyiadagolóval a muffinsütőbe meregettem, és 190°C-on 30 percet sütöttem.
Nagyon finom lett! Gyönyörű a színe, és a papírból is jól kihámozható. ☕


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...