Coffee, hellebore, and sunrise

I'm humming a sorrowful song,
and let the tears grow in my eyes.
A cup of coffee in my hand...
My heart is still filled with blue sighs.

But outside, March kisses the trees,
green hellebores greet me with grace...
And I let the rising sun draw
a pale rainbow-smile on my face.

Birthday humming

I was pushed into the deep,
one stormy winter night.
I fell down toward the earth,
I was fragile and blind.

Everyone admired me,
with teary-smiley eyes,
they heeded my every step,
they heeded all my sighs.

I was trying to destroy
the sadness of this world.
Painting all the days with gold,
I was their sweet blue bird.

But the moments fade away.
Nothing remains the same.
I was drifted by the tides,
afloat without an aim.

Time goes by relentlessly,
the sky is far above...
Infinity is a flash,
but it's enough to love.

Innocent eyes looked at me,
smiling with endless trust,
and I knew I'm on my place,
I found my path at last.

If sometimes still, I feel lost,
they make me brave and strong,
I just take a breath, and shrug,
then lead my boat along.

Ilyen az élet

A mélybe löktek védtelen

Egy hűvös hajnalon,

Zuhantam én a föld felé

Sebezhetőn, vakon.

Csodálva néztek annyian,

Örömtől könnyesen,

És csüngtek mind kíváncsian

Az első léptemen.

És próbálgattam egyre én

Világuk börtönét,

Aranyszínnel festettem át

A bánat bús ködét.

De megfakult a pillanat,

Sodort a nagy folyam.

A lusta hullámok között

Vergődtem céltalan.

Az idő szállt könyörtelen,

Rég messze tűnt az ég.

Egy perc csupán a végtelen:

Szeretni épp elég.

És tiszta, ártatlan szemek

Néztek kíváncsian,

Már tudtam végre, mit tegyek,

Ez volt az én utam.

S ha tévelygek is néha még

A vágtató vízen,

Csak vállat vonok könnyedén,

S hajóm tovább viszem.