9 August 2020

Farewell to past


It was 1916. People, who greeted the war with flowers, celebrating on the street, were not enthusiastic about it anymore.
But the boy's parents were glad for the call-up order. They preferred to know their only son on the front than by a little maid's side.
"When I come back, I'm going to marry you," the boy had promised, before boarding the train.
The girl began waiting. The months went with tears and hope.
After a while, no more letters came.
She kept on waiting. The war was over, but she received no news of the boy.
Still, she waited. The trains carrying the last prisoners of war ran in. Those who survived slowly returned to the village.
A foreign boy also arrived. The war swept him far from his homeland. He left his left ring finger on the trench, but one of the bullets he had gotten still wandered in his side. But he was always fun. His cheer spread to the others as well. He even managed to make the girl laugh. After almost five years of waiting, he asked her to marry. She said yes.
One day a man stopped at the gate. She walked toward him with trembling legs. Through her tears, she scanned the tired, familiar face, smiling, in disbelief.
"I came for you. Pack it up!" the man said, and she ran, ran into the house without thinking. She didn’t pack anything, just got her half-year-old daughter in her arms.
The man gave an indifferent look at the child: "You can't bring her!" he said curtly.
Time came to a halt for a moment, watching with bated breath as those four words rumbled to ruin the past. She smiled gently.
"God be with you!" she whispered, and walked back to the house rocking her little girl.





























Búcsú a múlttól

1916 volt. Már azok sem lelkesedtek a háborúért, akik a hadüzenetet az utcán ünnepelve, virágokkal üdvözölték. A fiú szülei mégis örültek a behívó parancsnak. Inkább tudták egyetlen fiukat a fronton, mint egy kis cselédlány oldalán.
– Ha visszajövök, feleségül veszlek – ígérte a fiú mielőtt felszállt a vonatra.
És a lány megkezdte a várakozást. Könnyek közt, reménykedve múltak a hónapok. Egy idő után nem jött több levél.
A lány várt. A háború véget ért, de a fiúról nem kapott híreket.
Mégis várt tovább. Az utolsó hadifoglyokat szállító vonatok is befutottak. Az életben maradtak lassan visszatértek a faluba.
Egy idegen fiú is érkezett. Messzire sodorta szülőföldjétől a háború. Bal gyűrűsujját a fronton hagyta, de a szerzett golyók közül egy még ott vándorolt az oldalában. Mégis mindig vidám volt. A jókedve átragadt a többiekre is. Még a lányt is sikerült megnevettetnie. Csaknem öt év várakozás után kérte feleségül. A lány igent mondott.
Egy napon egy férfi állt meg a kapuban. A lány remegő lábakkal lépkedett felé. Könnyein át, mosolyogva, hitetlenkedve fürkészte a fáradt, ismerős arcot.
– Eljöttem érted. Csomagolj össze! – mondta a férfi, és ő szaladt, gondolkodás nélkül szaladt a házba. Nem csomagolt össze semmit, csak fél éves kislányát kapta a karjára.
A férfi egy közömbös pillantást vetett a gyerekre: – Őt nem hozhatod – közölte kurtán.
Egy pillanatra megtorpant az idő, és lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az a három szó dübörögve lerombolja a múltat. A lány szelíden elmosolyodott.
– Isten veled! – suttogta, és kislányát ringatva visszasétált a házba.





Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...