Canvas of memories

(my mama-sewn childhood)


Your smile's on my mouth, it shines in my eyes,

before the needle, gold threads run apart.

Colourful buttons, an army of joy,

roll everywhere all around on the floor.

Into the corner (the place of a sprite),

afternoon sun puts a bouquet of light.

On the black back of the humming cookstove,

memories slumber and tenderly glow.

They melt silently, the old kitchen fades,

time dances his dance, the fabric decays.

Small cotton fluffs float, fly down on my hand,

I mend the canvas as long as I can.

My beautiful mama

Emlékek szövete

(Mama varrta gyerekkorom)

Mosolyod a számon, szememben a fény,
Aranyszálak futnak szét a tű hegyén.
Gurulnak a gombok, tarka hadsereg,
Duruzsoló sparhelt hátán szendereg,
Olvad a sok emlék, megfakul a kép;
Lebomlik a szövet, kis pamutpihék
Némán lebegnek, tenyeremre szállnak...
Ameddig tudom, foltozom a vásznat.

♥ My grandmother and I. I called her "mama". ♥



dVerse

Growing up

I've been waiting

- for almost thirty years -

that I will finally grow up.
But I feel like
I’m still just pretending:

drinking wine, a little,

while preparing dinner,

and there is the coffee

in the morning…

It smells like the old kitchen...

The small Sokol was speaking

on the top of the fridge

- it had a worn-out

brown leather case -

with a wire attached

to the light switch

- Daddy tinkered it...
The lunch was

already wrapped up.

Aftershave scented…

Sometimes a bit

also its taste…
At a quarter past seven,

we went to school.

My little sister and I.

It was so simple.

A familiar,

one-way street,

solicitous eyes followed,

took care of us...
Then I noticed

I was going alone.
And I felt proud,

as when I was five

and realized that

no one held my bike.

And there came

partings of the ways,

series of involved

roundabouts.

Potholes, dead ends ...
Hooted sweeping past years ...
I thought I would grow up

by the time I get here ...
Coffee fragranced kitchen. And I...
Sometimes, I play an adult.
Like back in the days.

Felnövök egyszer

Várom – már, vagy
harminc éve –, hogy
egyszer végre
felnövök,
de mintha még most is
csak megjátszanám:
ha főzök, bort iszom,
és reggelente ott a kávé...
Illata, mint a régi konyháé...

Szólt a kis Sokol a hűtő tetején
– ütött-kopott barna bőrtokja volt –
egy dróttal a villanykapcsolóba
kötve – apu bütykölte...
A tízórai már becsomagolva várt.
Arcszesz illatú ... egy kicsit
néha az íze is... Negyed nyolckor
suliba mentünk. A húgom meg én.

Olyan egyszerű volt.
Ismerős, egyirányú utca,
féltőn kísérő tekintetek...
Majd észrevettem,
hogy már egyedül megyek,
és büszke voltam,
mint ötévesen, amikor
rájöttem, hogy a biciklit
nem fogja senki sem.

És jöttek az útelágazások,
kusza körforgalmak sora.
Kátyúk, zsákutcák...
Tülkölve elszáguldó évek...
Azt hittem, felnövök,
mire ide érek...
Kávéillatú a konyha. És én
– néha – felnőttet játszom.
Mint annak idején.

Our World Tuesday
Skywatch Friday
ABC Wednesday

mamamamamama

mama, I am thirsty
mama, I need to pee
mama, now tell a tale
mama, please, answer me

mama, let's bake a cake
mama, can I help you
oh, this egg's broken, I
bring a new one for you

mama, listen to me
I am handy, am I
look, I paint here, for you
a big Sun to the sky

mama, don't cook, don't sew
mama, just play with me
it's a secret magic
I'm a little fairy

mama, let's spin around
till we begin to fly
mama, please pick me up
because that is too high

mama, come, take my hand
mama, look here, where I'm
mama, I hide somewhere
mama, come, find me now

mama, I am so bored
I go with you, mama
mama, you'll see how good
how good I'll be, mama

mama, dark is the sky
I am so scared, mama
mama, hug me, hold tight
take me home, dear mama

mama, szomjas vagyok
mama, pisilni kell
mama, mesélj nekem
mama, kérlek felelj

mama, süssünk sütit
mama, segíthetek
mama, ez összetört
hozok újat neked

mama, figyelj most rám
ugye, ügyes vagyok
ide festek neked
nézd, egy vidám napot

mama, ne főzz, ne varrj
mama, játssz most velem
nézd, egy tündér vagyok
ez egy varázsköpeny

mama, forogj velem
mama, vegyél most fel
mama, segíts nekem
azt ott nem érem el

mama, fogd a kezem
mama, nézd, hol vagyok
mama, keress majd meg
mama, most elbújok

mama, unatkozom
mama, én is megyek
mama, meglátod majd
milyen jó is leszek

mama, sötét az ég
én úgy félek, mama
mama, ölelj most át
mama, vigyél haza

♥ My grandmother and I. I called her "mama". ♥

A vasvilla-rejtély

Gyerekkoromban sokat töprengtem azon, hogyan lehet valakinek vasvillával feltámasztani a szemét. (Nagyon öreg királyoknak szokott erre szükségük lenni.) Ugyebár a vasvilla jó nagy, a szem meg kicsi. Így arra gondoltam, két süteményes villa jobban megfelelne a célnak. Vagy még inkább két kis darab cellux, bár valószínű, hogy a szóban forgó egészen öreg királyok idejében még semmiféle ragasztószalag nem volt a sublótfiókban. (Mindenesetre, a mai királyoknak ezt  a megoldást javasolnám.)

Végül arra jutottam, hogy a szemek vasvilla általi feltámasztása a mellékelt képen látható módon valósítható meg a legjobban. Egy átlagos vasvilla két ágának távolsága ugyanis nagyjából megegyezik a szemek közötti távolsággal. (Megmértem.) Az egyensúly és a harmonikus megjelenés miatt én a két középsőt választottam. A módszer ugyan nem kimondottan kényelmes vagy biztonságos, de annyiban praktikus, hogy a vasvilla szabadon maradó két szélső ágára szép aranyzsinórral akár az országalmát vagy a jogart is fel lehet lógatni.

Fonyód és Szekszárd között

Kuporgok a kocsi hátsó ülésén.

Nem fog visszajönni. Biztos, hogy nem. Örökre itt maradok az üres parkolóban.

"Megiszom egy kávét. Várj meg itt szépen!"

Várok. Hallgatom a saját lélegzetem.

Ahogy tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt: a konyhaajtóban állva, hintázva egyik lábamról a másikra. Ági néni néha rám mosolyog, csörömpölnek az edények. Beszívom a levegőt, kiengedem...

(Nem érzem kínosnak a csöndet. Félelmetesnek érzem.)

És az esték... Áci nagylány. Diszkóba megy.
Én kicsi vagyok, még csak nemrég múltam hat.

"A kislányok a tollasbálba mennek."

Én nem akarok a tollasbálba menni.

Ácival minden jobb egy kicsit. Nem beszélgetünk ... ő tényleg nagylány, de tollasozunk, és hintázik velem az ágy szélén. Néha még a lélegzetem sem hallom.

Fekszem a nagy ágyban. Beszívom a levegőt, kiengedem...

"Van néhány dolog otthon, amit el kell intéznem. Ha szeretnél haza menni, velem jöhetsz."

Kuporgok a Wartburg hátsó ülésén. Hallgatom, ahogy lélegzem...

Mégis visszajön!...

Lassan, kihúzott derékkal, mint mindig. A vitrin alatti fiókban van egy fénykép róla. Még fiatal. Egy nagy fehér lovon ül, katonaruhában. Ott is ilyen egyenes a háta...

Fontos ember. Folyton úton van... És mi azt mondjuk neki, hogy csókolom.

Egy titokzatos idegen...

A nagyapám.

Csak akkor nyugszom meg, amikor meglátom a táblát: Szekszárd.

Csak tessék örülni

Ezt a történetet nagyfiam osztályfőnöke mesélte el nekem.

Egy alkalommal a történelem házi feladatokat javítva feltűnt neki, hogy azok az osztály nagy részénél igencsak hasonlóak, sőt sok esetben szóról szóra egyeznek is. Diákjait jól ismerve rögtön tudta, ki volt a forrás, és másnap reggel kérdőre is vonta nagylelkű fiacskámat, aki némi tiltakozás után beismerte, hogy elküldte e-mailben pár haverjának a kidolgozott válaszokat – "ha már én annyit dolgoztam vele, legalább nekik ne kelljen" –, ők meg biztosan továbbküldték. Miután így tisztázták a dolgokat, a tanárnő feltette a valószínűleg csak költőinek szánt kérdést: "És szerinted én most mit csináljak?" "Erika néni kérem, csak tessék örülni, hogy ilyen összetartó osztálya van!" – felelte a fiam.

És mert Erika néni jó fej, megfogadta a tanácsát.