Showing posts with label agykacat. Show all posts
Showing posts with label agykacat. Show all posts

26 June 2016

A vasvilla-rejtély

Gyerekkoromban sokat töprengtem azon, hogyan lehet valakinek vasvillával feltámasztani a szemét. (Nagyon öreg királyoknak szokott erre szükségük lenni.) Ugyebár a vasvilla jó nagy, a szem meg kicsi. Így arra gondoltam, két süteményes villa jobban megfelelne a célnak. Vagy még inkább két kis darab cellux, bár valószínű, hogy a szóban forgó egészen öreg királyok idejében még semmiféle ragasztószalag nem volt a sublótfiókban. (Mindenesetre, a mai királyoknak ezt  a megoldást javasolnám.)
Végül arra jutottam, hogy a szemek vasvilla általi feltámasztása a mellékelt képen látható módon valósítható meg a legjobban. Egy átlagos vasvilla két ágának távolsága ugyanis nagyjából megegyezik a szemek közötti távolsággal. (Megmértem.) Az egyensúly és a harmonikus megjelenés miatt én a két középsőt választottam. A módszer ugyan nem kimondottan kényelmes vagy biztonságos, de annyiban praktikus, hogy a vasvilla szabadon maradó két szélső ágára szép aranyzsinórral akár az országalmát vagy a jogart is fel lehet lógatni.

01 December 2015

Hullámidő

Néha a fejemre húznám a paplant. Ne is lássanak. Máskor meg? Mint a pezsgő, ahogy a pohárból kiszalad, minden csupa hab, minden pezseg...
Komoly, felnőtt nő vagyok, csinos ruha, smink, tűsarok... Majd váratlanul megszeppent kislány leszek...
Az egyik pillanatban még mindent lehet. A másikban már mindenhez túl öreg...
Ilyenkor egy XXL-es üveg Nutella kellene, és a fotelba kuporodva csak bámulnám a tévét. De sajnos, vagy épp ez a szerencse, nincs elég érdekes műsor, ami lekötne. No meg a mértéktelen csokievést sem bírom már úgy, mint rég...
De aztán, a hosszú esős napok után, jön egy reggel, amikor a szoba újra kék éggel és meleggel telik meg. És én felpörgök hirtelen: megpróbálom lehajrázni az időt. Kapkodok, mint egy idegbeteg hangya eső előtt. Végül mindent eldobok, megint. Visszahúzódom a csigaházba, és a bejáratot ostoba, gyermeteg álmokkal lezárom.
Ez csak az én világom. Királylány vagyok és superwomen. (Nem is, inkább supergirl legyen!) A galaxis őrzői és Lara Croft is csak kismiska hozzám lépest. Mert ki más is lenne képes egy rockszínpadon gitározva megmenteni a világot, véget vetni háborúknak, éhezésnek, és közben felporszivózni, kimosni a szennyest...

Talán csak doktor Who.


06 October 2015

Reggel

Először is, felkelek.
Jobb kezemmel - a nyomaték kedvéért - a bal hüvelykujját szorongatom.
Aztán egy gyors kávé.
Hátrafeszítem a mutatóujjam. Szinte derékszögben...
Este odakészítettem. Nem az ujjam, a kávét. Valaki megnyomhatná a gombot...
Aztán...
Megmarkolom a középső ujjam...
... és már most fáradt vagyok.
Az izmaim bírnák, és a csontjaimat sem rágta még szét a kor.
Legalábbis azt hiszem ... remélem...
Így túl a negyvenen - több, mint öttel - talán meg kéne nézetni.
Az egy újabb ujj lenne valamelyik reggel.
Inkább felejtsük el.
Szóval ott tartottam, hogy az izmok és a csontok még bírják... Komolyan!
Simán lemegyek hídba. Na jó, de föl biztosan. Hmmm... Mi van, ha mégsem ... nem próbáltam már vagy ezer éve ... pont, mint a ... cigánykereket ... ha-ha-ha ... vajon melyik menne jobban...
Most maradjunk csak a hídnál...
... ... ...
Végül is megvolt ... fogjuk rá.
Bár, nem mutogatnám.
De elkalandoztam. Már megint.
Folytassuk onnan, hogy vannak csontjaim, meg izmok.
A kedv az, ami bottal jár már...
Te jó ég, az a fal a plafonnál egészen behajlik.
Most velem van a baj, vagy a kőművesek nem voltak...
Na igen. Ez van mindig. Az idő megy előre, az agyam meg körbe. Jár.
A kezem is járhatna, csak úgy, magától. Főzne, vasalna...
Estére ragyogna a ház, az asztalon vacsora...
Sült hús, saláta... Mi más is kéne még?
Izmok, csontok...
Ja, igen! Egy új kedv,  a mostani punnyadt helyett.
Egy új lélek - elcsépelt szó, tudom, a szavatossága rég lejárt, letépett virág az irodalom kitaposott, porosra járt ösvényén. Vagy valami ilyesmi. De akkor is! Itt ez a fáradt lélek, aminek - újabb közhely, és engem egy szikrányi perverz örömmel tölt el, hogy fityiszt mutatok a kialkudott közízlésnek - szemem a tükre, és már nem csak én veszem észre, ha tükörbe nézek.
Látod te is.
Egy ráncos lélek.
Visszaszámolok: napok, ujjak, csontok, izmok, szavak ... a kiégett, zöld disznóktól lehempergett réten egy kis vakondtúrás vagyok. Félek, a nyáj eltapos.

Fel kell kelni. Először is.

Megint.