Csillagok a fenyőfán

Az erdő szélén apró házikó állt. Egy öregember élt ott magányosan. Senkije sem volt az egész világon. A falubeliek is messze elkerülték. Bolondnak tartották, amiért az erdő állataival, madaraival beszélgetett.

Kunyhójában mindig akadt egy-két sebesült, beteg jószág. Ügyes kézzel, szerető szívvel gyógyítgatta őket.

Amikor beköszöntött a tél, s a hó vastag takaróként borult az erdőre, a kis állatok tudták, hogy az öreg háza körül mindig találnak pár finom falatot. Bizony, megesett olykor, hogy az apó utolsó falatját adta oda egy éhségtől legyengült nyuszinak, vagy ijedten remegő őznek.

Közeledett a karácsony. Az öregember most is, mint minden évben, megállt a ház mellett növekvő fenyőfa előtt.

– Ne félj, az idén sem lesz belőled karácsonyfa – mondta, és gyöngéden megsimogatta a fényes tűleveleket. – Meg aztán, egyedül nem is igazán karácsony a karácsony.

A fenyőrigó, aki éppen a fa tetején üldögélt, meghallotta az apó sóhajtozását. Sietve az erdőbe repült, és elmesélte a barátainak, hogy mit hallott.

– Szegény jó apóka! Olyan egyedül van, és olyan szomorú – bánkódott a nyuszi.

– Bárcsak felvidíthatnánk valahogy – mondta az őz. – Ő mindig olyan jó hozzánk. Ennivalót ad, amikor mindent belep a hó.

– Hetekig ápolt, amikor tavasszal nagyon beteg voltam – makogta a mókus.

– Nekem a törött szárnyamat gyógyította meg – jegyezte meg a rigó.

– Bárcsak viszonozhatnánk valahogy a kedvességét! – sóhajtott a nyuszi.

– Eszembe jutott valami! – rikkantott a rigó. – Hallottam a faluban, hogy az emberek karácsonykor összegyűlnek egy feldíszített fenyő körül, és megajándékozzák egymást. Mi is megajándékozhatnánk az öreget valamivel… Én már tudom is, mit adok neki. Találtam a minap egy szép piros almát. Azt fogom elhozni.

– Nekem van még vagy egy tucat dióm, és fél tucat mogyoróm. Mindet az apónak adom – mondta a mókus boldogan.

Az őz sokáig gondolkodott, de végül neki is felderült az arca.

– Megvan! A tavalyi agancsomat ajándékozom az apónak. Felszerelheti a falra, és ráakaszthatja a kabátját meg a kalapját.

– Rendben. Akkor sötétedéskor találkozzunk az öreg házánál.

Az állatok szétszéledtek. Csak a nyuszi üldögélt ott tovább tanácstalanul.

– Mit is adhatnék én az apókának? Hiszen semmim sincsen. A nyuszi bánatosan ballagott a kis ház felé. Ő ért oda elsőnek. Megállt a kis fenyő előtt és az égre nézett. Odafönt éppen kigyúltak a csillagok.

– Ó, milyen gyönyörűek vagytok! De jó is lenne, ha odaajándékozhatnálak benneteket az apónak!

A csillagok meghallgatták a nyuszi kívánságát, és egymás után a fenyőfára hulltak.

Amikor a többiek is megérkeztek, alig hittek a szemüknek.

– Nahát, nyuszi! Nagyon ügyes voltál, hogy ilyen szépen feldíszítetted a fát!

– Nem én voltam – mentegetőzött a nyuszi, de már senki nem figyelt rá, mert nyílt az ajtó, és az öregember csoszogott ki rajta. A nagy fényesség csalta elő kunyhójából. Odakint szeretett állatkái fogadták. Az öreg szívét boldogság öntötte el.

– Hát nem feledkeztetek meg rólam, kedveskéim! – simogatta meg őket. – És még ajándékokat is hoztatok! Nagyon szépen köszönöm – mondta meghatottan.

Majd kis barátai közé kuporodott, és reszkető hangján énekelni kezdett. A karácsonyi dallamokat messzire sodorta a szél. Hamarosan odagyűlt köréjük az erdő valamennyi lakója. Áhítattal hallgatták az apó énekét, míg a fenyőfán, ott ragyogtak a csillagok.

A Mikulás egy nagyot sóhajtva felnézett az égre. Néhány csillag már pislákolt odafönn, de a földi fények egészen elhalványították őket. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagy mesélés közben ránk esteledett.

– Na, megpróbálod beindítani? Mert nekem ideje lenne hazamennem – kopogtattam meg gyorsan a Mikulás vállát, mire ő óvatosan elfordította a kulcsot. A motor halkan felzúgott. Öreg barátom felugrott örömében, és alaposan megölelgetett. (Amitől én tüsszögni kezdtem, mert a szörmegallérja csiklandozta az orromat.)

– Ha újabb mesékre lesz szükségem, megkereslek – mondta, míg jó mélyen fejébe húzta bojtos sapkáját, majd felkiálltott: "Hohohohó!", és a szán nagy lendülettel nekiiramodott.

Integettem utána, míg be nem fordult a sarkon, és közben azon gondolkodtam, hogy ez a "hohohohó" azért eléggé gáz. Ha nem felejtem el, legközelebb meg is említem neki.

Angyalok a hóban

Sötét fátylat terített a

domb fölé az alkonyat,

s a gyerekzsivaj lassan elhalt

a hófödte fák alatt.

Léptem nyomán ropog a hó,

hazafelé ballagok,

hátam mögött hancúroznak

égből leszállt angyalok.

Vágyakozva lestek minket

föntről egész délután,

hisz náluk nincsen se hó, se jég,

örök tavasz van csupán.

Ám, hogy csillag gyúlt az égen,

leosontak csöndesen,

angyalszárnyuk fehér tollán,

csillag fénye megpihent.

Csilingelő kacagásuk

felverte a vidéket,

s a felhők mögül Jóistenke

mosolyogva lenézett.

Hempergőztek, hócsatáztak,

készült egy szép hóangyal,

domboldalról lesiklottak

ezüst holdfény szánjukkal.

Szobám ablakában ülve,

félálomban hallgatom,

hogy játszanak az angyalok,
a ház mögött, az udvaron.

Puha dunnám alá bújok,

és ma éjjel álmomban,

fehér tollú szárnyacskákkal,

angyal leszek a hóban.

A hóember vendégei

A hóembert a gyerekek építették. (Ez persze rendszerint így is szokott lenni.) Egy domb tetején állt, ott, ahonnan a gyerekek egészen a faluig le tudtak siklani sebes szánkóikon. A másik irányban, egy jó hógolyó hajításnyira, takaros kis fenyőerdő zöldje törte meg a tél végtelen fehérségét.

Alkonyodott. A gyerekek lassan hazaszállingóztak. A hóember pedig egyre idegesebben pislogott körül.

– Jajajaj… Nem szeretek egyedül lenni! És ez a rengeteg sok sötétség! Settenkedő lépteket, suhogó szárnycsapásokat hallok mindenfelől. Jujujuj, de félek! – reszketett a hóember, és szorosan lehunyta szemeit.

Amikor újra fel mert pillantani, egy kis fehér nyuszi toporgott előtte, cirokseprűjén pedig egy cinke tollászkodott.

– Hát ti hogy kerültök ide?

– Engem a sárgarépa orrod finom illata vezetett hozzád – makogta a nyuszi. – Nagyon éhes vagyok.

– Ha tényleg olyan éhes vagy, akkor tessék, fogyaszd el jó étvággyal – mondta a jószívű hóember, és sárgarépaorrát a nyuszinak adta.

– Nincs véletlenül valami csemegéd az én számomra is? – csipogta a cinke.

– Sajnos más ehető nincs rajtam, meg kell osztoznotok az orromon.

A sárgarépának pillanatokon belül nyoma sem maradt.

– Aztán gyertek el máskor is! – integetett kis vendégei után a hóember.

Másnap reggel a gyerekek csodálkozva látták, hogy hóemberük orra szőrén-szálán eltűnt.

– Vajon hová lett? – tanakodtak kíváncsian.

– Nézzétek csak! Lábnyomok! – kiáltott fel Dani, a legidősebb.

– Ki járhatott itt? – sereglettek köré a többiek.

– Ezek egy nyuszi nyomai lehetnek, ezek pedig egy kismadáré.

– Biztosan nagyon éhesek voltak szegények!

– Igazán szép volt a hóemberünktől, hogy vendégül látta őket.

Ebben mindannyian egyetértettek. Szánkózni azonban, valahogy egyiküknek sem volt már kedve. Ekkor újra Dani állt elő egy ötlettel.

– Holnap karácsony. Mi lenne, ha mi is állítanánk ide egy karácsonyfát a kis állatoknak. Feldíszíthetnénk különböző magokkal, dióval, szalonnával, amire egy madárka csak vágyhat, alá pedig tehetnénk szénát sárgarépát, káposztát az őzikéknek és a nyusziknak.

– Igen! Ez nagyszerű lesz! – ugráltak örömükben a kisebbek.

– Akkor menjünk és szerezzünk egy fenyőfát!

– Jaj, azt ne! – sikoltott egy pöttöm lányka, Panna. – Nem vághatjátok ki a fenyőfát, hiszen akkor meghal!

– Ez igaz – gondolkodtak el a többiek.

– Végül is – jegyezte meg egyikük –, a helyén is maradhat az a fenyő. Ott is feldíszíthetjük, az erdőben.

Ez az ötlet mindenkinek elnyerte a tetszését. Így legalább a favágással és a cipekedéssel sem kellett bajlódniuk. Csak a kis Panna visított megint.

– Várjatok! És a hóemberrel mi lesz? Ő kezdte az egész vendéglátósdit. Nem hagyhatjuk most itt egyedül!

– Jó, akkor őt is átköltöztetjük az erdőbe – mondta határozottan Dani.

Ez bizony nem volt könnyű dolog. Előbb a fejét, majd a hasát, végül a lábát tették fel egy szánkóra és húzták át az erdőszélre. Ott aztán, egy formás kis fenyő mellett, újra felépítették.

A távolból ebédre hívó harangszó hallatszott. A gyerekek hazasiettek.

Délután, válogatott finomságokkal megpakolva, újra összegyűltek a hóembernél. A kis fenyőre napraforgómagból, tökmagból, pattogatott-kukoricából készült füzéreket aggattak, de került rá fél dió, mogyoró, szalonnadarabka, és néhány cinkekalács is. A fa alá, a hóra, néhány nyaláb széna mellé, különböző zöldségfélék és gyümölcsök kerültek.

Esteledett, mire mindennel végeztek. Elégedetten indultak haza mindannyian.

Lassan leszállt az éj. A hóember azonban már nem félt a sötéttől, hiszen nem volt egyedül. Csak úgy nyüzsögtek körülötte az őzek, nyulak, madarak. Ő pedig mosolyogva biztatta őket:

– Egyetek, vegyetek, kedveskéim! Lakjatok jól mindahányan!

Hóember

Ablakomon kinéztem,

Ki áll kint a sötétben?

Hóban, jégben, mit csinál?

Sárgarépát rágicsál?

Dehogy rágja! Az, az orra

Hósuba a takarója.

Ócska seprű bal kezében,

Azzal söpröget serényen.

Piros fazék. Mit főz benne?

Szakács lenne tán őkelme?

Nem szakács, hisz fején hordja,

Az a fazék a kalapja.

Keskeny szája görbe ág,

Vigyorogva bámul rád.

A két szeme két nagy szén,

Meggyújtanám, ha merném!

Különös játszótárs

– Ez rettenetes! – dörmögte Mackó úr, és dühösen fejére húzta takaróját. Ám a gyerekek vidám kiáltozását még így is hallotta.

– No, ebből elég! Majd adok én nektek mások nyugalmát megzavarni! – morogta. Feltápászkodott vackáról, és kiballagott barlangjából. Odakint hideg, havas világ fogadta.

– Brrr... Mi vagyok én? Jegesmedve, hogy ilyen időben sétafikáljak?

A gyerekek az erdő szélén játszottak. Úgy belemerültek a hócsatázásba, hogy észre sem vették a bokrok között tétován megálló medvét. Mackó úr csak nézte őket, és egészen ellágyult a szíve.

– Milyen aranyosak, és milyen jókedvűek – gondolta. Hamarosan megfeledkezett hóról, fagyról, a téli álmáról, amit megzavartak, és csak egyetlen dologra vágyott, hogy ő is az apróságok közé állhasson, velük hancúrozhasson. Lassan, óvatosan feléjük cammogott.

– Beállhatnék én is? – brummogta olyan barátságosan, ahogy csak tőle tellett. A gyerekek mégis megrémültek, és futásnak eredtek. Mackó úr egy-két ugrással utolérte volna őket, de a világért sem akart még jobban rájuk ijeszteni.

– Úgy látszik, a mulatságból mégse lesz semmi. És még az álom is elszállt a szememből! – gondolta, s már éppen úgy döntött, hogy hazakullog, amikor észrevette, hogy néhány kisfiú visszamerészkedett hozzá.

– Igazán játszani akarsz? – kérdezték.

– Igen, igen! – bizonygatta a medve.

– És nem fogsz bántani minket?

– Ugyan, dehogy!

S hogy jó szándékát bizonyítsa, Mackó bácsi szájába kapta az egyik elhagyott kis szánkó kötelét.

– Üljetek fel bátran!

A medveszán sebesen siklott. A srácok ujjongó kiáltásai azokat is visszacsalogatták, akik eddig csak a távolból leskelődtek. Hamarosan már egymással versengtek a medveszánért, sőt a bátrabbak Mackó úr bozontos hátára is felkapaszkodtak. A gyerekek félelme elszállt. Együtt hempergőztek, birkóztak, szaladgáltak új barátjukkal. Mire besötétedett, bizony alaposan el is fáradtak mindannyian. Másnap szikrázóan sütött a téli nap, s a móka ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Így ment ez napról napra. Ám ahogy múlt az idő, Mackó úr egyre fáradtabb, egyre kedvetlenebb lett. Hiába járta az erdőt, nem talált élelmet sehol. Nem voltak gyümölcsök, nem volt méz, de még egy árva falevél, vagy fűcsomó sem.

A gyerekek is észrevették, hogy bundás barátjukkal valami nincs rendben. Egyik délután aztán, nem várta őket az erdőszélen. Barlangjában bukkantak rá. Csak ült ott szomorúan, és sóhajtozott.

– Mi történt? Mi baj van? Csak nem vagy beteg? – kérdezgették aggodalmasan.

– Fáradt vagyok. Tudjátok, mi medvék ilyenkor téli álmot alszunk. Azt hiszem, nekem is ezt kéne tennem.

– Kérlek ne aludjál! Kivel fogunk akkor játszani? Nélküled olyan unalmas lenne!

– Hiába kérlelték, Mackó úr nem ment velük játszani. Barlangjában maradt, és aludni próbált. Korgó gyomra azonban minduntalan felriasztotta.

A gyerekek aznap lógó orral tértek haza.

– Mondd csak apu, a medvék miért alszanak téli álmot? – kérdezte otthon az egyikük.

– Azért, mert télen nincs mit enniük – hangzott a rövid válasz.

– Ó, hogy ez miért is nem jutott az eszünkbe! – kiáltott fel a kisfiú. Fölkapta kabátját, és futott a többiekhez. A gyerekek döbbenten ébredtek rá, hogy erre bizony nem gondoltak.

– Milyen buták és önzők voltunk! Csak magunkkal és a játékkal törődtünk, s közben hagytuk, hogy a barátunk csaknem éhen haljon.

– Ezt nem hagyhatjuk ennyiben!

Összedugták kis kobakjukat, és addig sutyorogtak, amíg ki nem találták, mit kell tenniük.

Másnap mindannyian kis batyuval tértek be a medvebarlangba. Pillanatok alatt terített asztalt varázsoltak Mackó úr elé. Volt ott alma, méz, sütemény, sajtos szendvics, amit csak a kamrák polcain találtak.

– Tessék, egyél! Lakjál jól! – kínálgatták kedvesen.

Medve bácsi mindent eltüntetett az utolsó morzsáig. Ahogy a pocakja megtelt, visszatért ereje és jókedve is. Most már újra kezdődhetett a vidám hancúrozás. A gyerekek ezután minden nap vendégül látták a mackót. S ő minden délután ott várt rájuk az erdő szélén, hogy együtt örüljenek a tél minden szépségének.

Téli vendéglátás

Kis cinke, picinyke, itt a tél!

Kapsz magot bőven, hogy vígan élj.

Kertünkben madárnak etető:

terített asztal és fatető.

Ott strázsál  a Bodri alatta,

vendégét Cirmink el ne kapja.

A kis fenyő

A kis fenyő az erdőben élt sok társával együtt. Boldogan teltek napjai. Ismerte a madarakat, mókusokat, jó barátságban volt az erdő valamennyi lakójával. Kedves és barátságos volt mindig, így aztán mindenki szerette.

Egy fagyos téli napon favágók jöttek az erdőbe hangos fűrészekkel. A kis fenyőfát is kivágták. Összekötözték ágait, és egy teherautóra dobták. Hamarosan elindultak. A kis fenyő kíváncsian nézte a tovasuhanó tájat, és minden kényelmetlenség ellenére, nagyon élvezte az utazást.

Egy nagy piacra került. No, itt aztán sosem unatkozott. Emberek jöttek, mentek, beszélgettek. Egyesek panaszkodtak, mások tréfálkoztak. A kis fenyő mindent megfigyelt, és remekül szórakozott. Egyre többen válogattak a fenyőfák között is. Forgatták, méricskélték, és végül elvitték őket. A kis fenyő izgatottan várta, hogy mikor kerül rá a sor. Nem is kellett sokáig várnia. Egy barátságos, nagybajuszú ember őt választotta.

Rövid utazás után egy takaros háznál álltak meg. A kis fenyő új lábakat kapott, hogy egyedül is meg tudjon állni, és egy tágas szobába vitték. Igencsak meleg volt odabent, de a kis fenyő nem sokat törődött vele, hiszen egy kedves asszony nagy dobozokból gyönyörű kincseket vett elő, és szép sorban a fenyőre aggatta mindet. A színes gömbök csillogtak-villogtak a gyertyák táncoló fényében. Aranyos csengettyű csilingelt, és három nevető szemű fiúcska szaladt a szobába. Szüleikkel énekelve állták körül a kis fenyőt, az pedig büszkén tárta szét ágait, és úgy érezte, sosem volt még ennyire boldog.

De minden csodának vége szakad egyszer. A díszek selyempapírba csomagolva visszakerültek a dobozokba, és a fenyőcske hirtelen egy hófútta udvaron találta magát. “Mmmm… Milyen jó friss a levegő!” – gondolta, s miután alaposabban körülnézett, elégedetten állapította meg azt is, hogy itt sem lesz egyedül. Madarak röpködtek körülötte, és az ágaira telepedtek. Egy lógófülű kutya is odaballagott, és körbeszimatolta. Így a kis fenyőnek vidám társaságban teltek napjai. A legnagyobb örömöt mégis az jelentette számára, amikor a három fiúcska hangosan nevetve kiszaladt a kertbe. “Ó, milyen szép is a világ!” – mondogatta ilyenkor az ágain fecsegő verebeknek, és együtt gyönyörködtek a hancúrozó gyerekekben.

Az egyik hideg délután újabb változást hozott. A gyerekek édesapja egy nagy fejszével a fenyőhöz ballagott, és apró darabokra vágta. Aztán a kis hasábokat a szobába vitte, és jól megrakta velük a kandallóban éppen kialudni készülő tüzet. A lángok újra fellobbantak, és a három kisfiú a kandalló köré telepedett. A kis fenyő igyekezett minél jobban égni, hogy a pirosra fagyott apró lábak és kezek gyorsan átmelegedjenek.

S míg lassan elhamvadt, boldogan gondolt arra, hogy igazán nagyszerű élete volt.

Télapó

Este van, kint hull a hó.

Merre jársz most, Télapó?

Szél süvít, a fagy kopog,
ablakomban jégcsapok.

Várnak csúszós háztetők,
kisuvickolt kis cipők.
Puttonyodban száz csoda;

hosszú lesz az éjszaka.

Sok kíváncsi kisgyerek
lesi minden léptedet.

S merre szánod elsuhan,
integetnek boldogan.

A Mikulás egere

A kisegér akkor költözött a Mikuláshoz, amikor a fákról hullani kezdtek a levelek. Első útja a kamrába vezetett. Miután degeszre tömte pocakját, elindult, hogy valami kényelmes rejtekhelyet keressen magának. Az egyik szekrényben egy óriási, puha, piros zsákot talált. Nosza, rögvest nekilátott, és egy jókora lyukat rágott az aljába, majd befészkelte magát a zsák legmélyebb zugába, két redő közé.
Telt-múlt az idő. Leesett az első hó. Egy különösen hideg reggelen a Mikulás elővette piros zsákját, és jól telerakta apró játékokkal, mézeskalács-csizmácskákkal és csoki-mikulásokkal. Nem is sejtette, hogy egy kisegér szundikál békésen az ajándékok között. Sajnos a kisegér rágta lyukat sem vette észre. Gondosan bekötözte a zsák száját, nagyokat szusszantva aranycsengettyűs szánjára tette, és öreg rénszarvasait nógatva útnak indult.

Hosszú volt az út. Sebesen siklott a szán. A lyukas zsákból pedig egymás után potyogtak ki a játékok, csokik, mézeskalácsok. Alkonyodott, mire a csilingelő szán a város széléhez ért. Az első házak előtt megálltak. A Mikulás nekiveselkedett, hogy hátára vegye a zsákot.

– De hiszen ez teljesen üres! – kiáltott fel meglepetten. – Hová lettek az ajándékok?

Jól megrázta a zsákot, de bizony abból nem esett ki más, csak egy álmából felriasztott kisegér. A Mikulás észrevette a lyukat, és rögtön rájött, mi történhetett. Nekikeseredve lerogyott egy hókupacra, és arcát kezébe temette.

– Ó, jaj! Itt ez a sok kifényesített csizma, kis cipő! Mit szólnak majd a gyerekek, ha reggel üresen találják őket? Nagyon csalódottak lesznek.

A kisegér hallgatta, hallgatta a Mikulás kesergését, és nagyon megsajnálta. Törte a fejét, hogyan tehetné jóvá a történteket. Hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan elszaladt, és riadóztatta városi rokonait. Pillanatokon belül, csak úgy nyüzsögtek a szán körül az egerek. Egyik sem jött üres kézzel. Hoztak magukkal mindenféle földi jót: diót, mogyorót, mandulát, fényes héjú piros almát.

A Mikulás nem akart hinni a szemének, amikor felpillantott. Az egerek pedig tovább sürögtek-forogtak, és egykettőre megtöltötték az ablakokban várakozó cipőcskéket, csizmácskákat.

Így esett, hogy a gyerekek azon a télen sem vártak hiába a Mikulás ajándékaira.

És attól kezdve, bizony minden esztendőben kerül a nagy piros zsákba dió, mogyoró, mandula, és fényes héjú piros alma is.

Tél

a tél
a jég

a szél

de szép

ott fönn
az ég

hideg
sötét
a csillagok

a jégcsapok

az ég
ragyog

a föld
ragyog

s a csönd

a csönd

mindent

elönt

és hull
a hó

álmot

hozó 

csillogó

takaró

A kis hópihe

A kis hópihe egy dagadozó felhőben lakott testvéreivel, az égbolt alján. Felettük a szikrázó Nap szórta hideg téli sugarait, alattuk egy nyüzsgő város nyújtózkodott. Napközben nem sokat láttak belőle, mert sűrű füst és köd takarta el, ám éjszakánként, amikor bezártak a gyárak, és elcsitult a forgalom, kigyúltak a város fényei, és úgy ragyogtak, akár odafönt a csillagok. Míg a többiek az égi fényeket csodálták, a kis hópihe vágyakozva nézte a lenti világot.
– Ó, bárcsak én is ott lehetnék! Ott minden olyan izgalmas és érdekes – sóhajtozott.
Hamarosan szállingózni kezdett a hó, majd egyre nagyobb pelyhekben és egyre sűrűbben esett. Reggelre belepte az egész várost. A kis hópihe boldogan ujjongott:
– Milyen gyönyörű minden idelenn! Ez a sok ház, a lámpák, az autók és az emberek!
Ám az öröme nem tartott sokáig. Hókotrók jöttek hatalmas kerekeken, és szörnyű vaslapátokkal tolták félre maguk előtt a havat. De még ez sem volt elég! Amerre csak jártak, sóval és homokkal szórták fel az utakat.
Eltelt pár nap. A kis hópihe ott búslakodott egy koszos, szürke hókupacban az út mellett. Emberek jöttek és sáros csizmáikkal rátapostak, autók siettek a latyakos úton és összefröcskölték, korom és füst fojtogatta.
A kis hópihe csöndesen nyögdécselt. Éjszakánként már nem gyönyörködött a város fényeiben. A csillagokról álmodozott. Nappal pedig vágyakozva bámulta az égbolt alján dagadozó felhőket.

A Mikulás szánja

Találkoztam a Mikulással. Nem azzal, amelyik az áruházban, egy széken ülve szaloncukrot osztogat, és nem is azzal, amelyik az óvodákat járja végig. Én az IGAZI Mikulással találkoztam. Ott állt aranyos szánja mellett, három utcasarokra a sulitól. Amikor észrevettem, még nem voltam benne biztos, hogy ő az igazi. Piros kabátjának könyékig fel volt tűrve az ujja, hófehér szakálla a vállán hátravetve, és épp abban a pillanatban vágta dühösen a földhöz prémes kucsmáját.

– Nem akar indulni ez a vacak! Már másfél órája szöszmötölök vele – morogta, amikor érdeklődve megálltam mellette.

– Hol vannak a rénszarvasaid? Talán elkóboroltak?

– Rénszarvasok? Ó, ők odahaza, Lappföldön, biztosan éppen friss szénát majszolnak. Tudod, nagyon öregek már, nem bírják ezt a munkát. Manapság, még ha le is esik a hó december elejére, rögtön felsózzák, elkotorják. Nem is hiszed, mennyit szenvedtünk éveken át a csupasz betonon.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy most magad húzod a szánkód? – kérdeztem elképedve.

– Jaj, dehogy! Ez egy vadonatúj szán, felhúzható kerekekkel, hogy havon és száraz úton is tudjon menni. Csak ezt az aranykulcsot kéne elfordítanom, hogy elinduljon. De úgy látszik, valami elromlott, mert hiába forgatom, meg se moccan.

– Üzemanyag van benne? – kérdeztem, és körülsétáltam a csillogó-villogó járművet.

– Üzemanyag???

– Benzin, vagy ilyesmi. Magától semmi nem megy.

– Várj csak! Adtak hozzá egy használati útmutatót – csillant fel a Mikulás szeme. – Itt kell lennie valahol…

Kinyitotta a kesztyűtartót. Csokipapírok és megrágcsált kekszek potyogtak ki belőle. Szegény Mikulás szörnyen zavarba jött.

– Szeretek útközben rágcsálni ezt-azt – motyogta. Én meg magamban mosolyogva arra gondoltam, hogy lám-lám, a Mikulás is csak ember.

Végül előkerült egy kis füzet. Az elejére rá volt írva: HASZNÁLATI UTASÍTÁS. Én is elolvastam, mert már tudok olvasni. Az első oldalon rögtön meg is találtuk, amit kerestünk.

“A szán mesékkel működik. Mondj neki sok szép mesét, és ha feltöltődött, csak fordítsd el a kulcsot, s már indul is.”

– Mesék? Ajjaj! – vakarta meg a Mikulás a feje búbját, és nagyon tanácstalan képet vágva leült a szán lépcsőjére.

– Nemigen tudok én már egy mesét sem. Bezzeg annak idején, amikor a gyerekek még szép képeskönyveket kértek tőlem, több százat is tudtam. De elfelejtettem őket. Ma már senki nem kér tőlem mesekönyvet.

Felnyitotta a szán ülését. Alatta egy dobozban, szépen betűrendbe szedve, levelek sorakoztak. Mikulás kivett egyet.

– A fiúk számítógépes programokat, távirányítós autókat, robotokat, G. I. Joe babát akarnak. A legtöbbről azt sem tudom, mi fán terem. Még szerencse, hogy az áruházban a kedves eladók segítenek. A lányok sem különbek. Barbie babát, Barbie házat, Barbie autót kérnek. Tavaly az egyik kislány “Én kicsi pónimért” könyörgött. Nem kis gondot okozott nekem egy farmertől beszerezni a pónit, s mondhatom, még nehezebb volt a negyedik emeletre felvonszolni. Képzelheted, mekkora kalamajkát okozott, amikor bevittem a lakásba. Akkor derült ki, hogy az “Én kicsi pónim” egy apró rózsaszínű műanyag ló. Brrr… Én pedig szépen felsülve vihettem vissza a kedves lovacskát a farmra.

Mire a történet végére ért, én már a hasamat fogtam a nevetéstől, de ő csak ült, és lógatta az orrát. Igyekeztem hát komoly arcot vágni, és vigasztalóan megfogtam a kezét:

– Sose búsulj, Mikulás! Én rengeteg mesét tudok. Ha akarod, mesélek a szánodnak.