harminc éve –, hogy
egyszer végre
felnövök,
de mintha még most is
csak megjátszanám:
ha főzök, bort iszom,
és reggelente ott a kávé...
Illata, mint a régi konyháé...
Szólt a kis Sokol a hűtő tetején
– ütött-kopott barna bőrtokja volt –
egy dróttal a villanykapcsolóba
kötve – apu bütykölte...
A tízórai már becsomagolva várt.
Arcszesz illatú ... egy kicsit
néha az íze is... Negyed nyolckor
suliba mentünk. A húgom meg én.
Olyan egyszerű volt.
Ismerős, egyirányú utca,
féltőn kísérő tekintetek...
Majd észrevettem,
hogy már egyedül megyek,
és büszke voltam,
mint ötévesen, amikor
rájöttem, hogy a biciklit
nem fogja senki sem.
És jöttek az útelágazások,
kusza körforgalmak sora.
Kátyúk, zsákutcák...
Tülkölve elszáguldó évek...
Azt hittem, felnövök,
mire ide érek...
Kávéillatú a konyha. És én
– néha – felnőttet játszom.
Mint annak idején.
No comments:
Post a Comment