13 November 2016

Egy kis manó kalandjai: 14. Veszélyes utazás

Hirtelen megváltozott az idő. A vidám, melegsárga ősz most egy sokkal barátságtalanabb arcát mutatta meg. Egész éjszaka hideg eső esett, és reggelre szürkévé áztatta a völgyet. Az égbolt könnyező ólomszürkéje összemosódott a didergő erdő barnás foltjával, és végül beleolvadt a sáros föld szomorú feketéjébe.
Titinke morcosan ébredt. Nagyokat ásítva elhúzta a függönyt és kibámult az ablakon.
Fintorogva megállapította, hogy a kinti világ sem éppen olyan, ami jobb kedvre tudná deríteni. Kis piros papucsában a konyhába csoszogott, és közben azon töprengett, hogy tulajdonképpen örülnie kellene az esőnek, mert így legalább könnyebb szívvel megy el Manóvölgyből.






















A konyhában apa és nagyapa beszélgetett csöndesen. A sustorgó tűzhely tetején teáskanna sípolt, és habos tejecske melegedett. A kislány amint belépett, rögtön látta, hogy édesapja sincs a legjobb hangulatban. Bánatos „jóreggelt puszik” után, kakaóját kortyolgatva hallgatta a felnőtteket.
– Legalább még egy napot kitarthatott volna a jó idő – morgolódott apa.
– Ugyan, kisfiam, maradjatok még pár napig, csak amíg újra kisüt a nap!
– Te is tudod jól, hogy nem lehet. Munkába kell mennem, és Titinke is épp eleget hiányzott már az iskolából.
Nagyapó tudta ezt jól, és Titinke is tudta. Ahogy az égre nézett, arra gondolt, hogy ha a napocskára várnának, akkor bizony itt csücsülhetnének tavaszig. Erre a kellemes gondolatra elmosolyodott. Egy órával később, repülőjükön ülve, már nem mosolygott. Sas úr hátára sátorponyvát szereltek, hogy az utasokat és a csomagokat megvédje az esőtől. Amikor elindultak, még csak csöndesen sírdogált az égbolt, ám a nagy sziklás hegyek fölé érve, hatalmas viharba kerültek. Dühöngve üvöltött a szél, villámok cikáztak, és mennydörgés rémisztette halálra a kis manólányt. Az orkán éles kavicsokként vágta arcukba az esőcseppeket. A védelmükre felszerelt ponyvát már az első széllökések letépték és messzire sodorták. A nagy, erős madarat is olyan könnyedén dobálták, akár egy tollpihét. Egyre lejjebb és lejjebb kellett ereszkedniük, aztán hirtelen egy sziklához csapódtak és zuhanni kezdtek. Sas úr kétségbeesve igyekezett széttárni fájó szárnyait. Ekkor hirtelen felfigyelt egy kis kiszögellésre a meredek sziklafalon.






















– Ha eljutok odáig, talán megmenekülünk – összeszedte maradék erejét, és kapálózva, bukdácsolva sikerült leereszkednie a biztonságosnak tűnő sziklaperemre.
Amint földet értek, két kis utasa gyorsan leugrott a hátáról, és az alélt madarat a fal tövébe vonszolta. Aztán már nem tehettek mást, mint hogy összebújva, egymást melegítve várják, hogy a vihar továbbvonuljon. Hamarosan elcsitult a szél, elállt az eső, és még a Nap is előkukucskált a szürke felhőtakaró mögül. Halvány volt és gyöngécske, de a kis „hajótöröttekbe” így is új erőt öntött.
Míg Titinke száraz ruhák után kutatott a csomagok között, édesapja Sas úr sebeit tisztogatta.
– Au, jaj! Nem hiszem, hogy ezzel a szárnnyal egyhamar fölszállhatok – nyögdécselt aggodalmasan a nagy madár. Így, miután megszárítkoztak, eljött az ideje, hogy alaposan körülnézzenek, merre is indulhatnának el segítséget keresni. Alattuk rettentő szakadék sötétlett, ám fölfelé szerencsére találtak egy szűk kaptatót, amin úgy tűnt, elindulhatnak. Titinke édesapja rögvest neki is vágott az útnak, kisvártatva azonban lógó orral tért vissza.
– A kanyar után egy szikla zárja el az utat. Egy keskeny rés ugyan maradt mellette, de sehogy nem tudtam átpréselni magam rajta.
– Te nem tudtad, de nekem sikerülhet! – ugrott talpra Titinke. Szeme ragyogott az izgatottságtól. Édesapja és Sas úr gondterhelten néztek egymásra.
– Nem hiszem, hogy lenne más választásunk – jegyezte meg csöndesen a sas.
– Jól van – bólintott rá végül apa is –, próbáld meg. De kérlek nagyon vigyázz magadra.
– Nem lesz semmi baj!






















A kislány könnyedén átbújt a sziklahasadékon, és dobogó szívvel kapaszkodott egyre
följebb. Amikor fölért, lihegve megállt egy pillanatra. Tágas fennsík nyújtózott előtte. Ázott fű, kopasz bokrok, és a távolban talán egy erdő sötét foltja. Már éppen indult volna tovább, amikor egy hatalmas árnyékot vett észre a földön. A hatalmas árnyék egyenesen feléje tartott. Csak annyi ideje maradt, hogy a földre boruljon. Erős szárnycsapásokkal fékezve sebességét, egy gyönyörű fiatal sas ért földet mellette.
– Nem esett bajod? Nem sérültél meg? – kérdezgette, miközben fölsegítette Titinkét a földről. – Bocsáss meg kérlek! Vadásztam, és nem tudom, hogy történhetett, de zsákmánynak néztelek. Annyira sajnálom!
Titinke rámosolygott, és biztosította, hogy nem tört el semmije. Ez kissé megnyugtatta a szárnyait tördelő madarat.
– Sas Sarolta vagyok – mutatkozott be. – De szólíts csak Sacinak. Hát te, ki vagy?
– Az én nevem Titinke.
– És mondd csak, Titinke, hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár? Egy ilyen pöttöm kislány, teljesen egyedül!
Titinke kapkodva elmesélte utazásukat, a nagy vihart, és szerencsés megmenekülésüket.
– De Sas bácsi szárnyán csúnya sebek vannak. Segítségre van szükségünk! – fejezte be végül a történetet.
– Ó, egy sebesült sas! – mondta Saci, és hangjában aggodalom csendült. – Ülj fel gyorsan a hátamra! De jól kapaszkodj ám!
Titinke gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Megbízott a gyönyörű madárban. Miközben szélnél is sebesebben szálltak, Saci elmondta, hogy az erdő túloldalán, egy lapos kő alatt lakik a gyógyfüves kígyó. Ő biztosan tud adni valami orvosságot Sas úr sebeire.






















Kakukkfű apó barátságos öreg kígyó volt, orrán jókora, vastag szemüveggel. Titinke rögtön megszerette. Az öreg jó tanácsokkal és két kenőcsös fiolával bocsátotta el őket. Most Titinke mutatta az utat, Saci pedig csak repült, de úgy, hogy a kislánynak pár pillanatnak tűnt csupán, s már ott is volt édesapja karjaiban.
– Ő a barátom, Sas Sarolta, vagyis Saci – mondta.
– Tobozka Ádám – mutatkozott be az édesapja.
– Sas Arisztid – suttogta Sas úr, aki le sem bírta venni a szemét a szépséges madárhölgyről, amióta csak megpillantotta.
A két hatalmas madár csak állt, és némán bámulta egymást. Hosszú pillanatok teltek el. Titinke kuncogva bökte oldalba édesapját. Tobozka Ádám megrovóan nézett vissza rá, de szája szögletében neki is mosoly bujkált. Végül hangosan megköszörülte a torkát.
Saci zavartan rebbent föl.
– Hoztunk egy kis gyógykenőcsöt a szárnyára – mondta, és kezelésbe vette Sas úr sérüléseit.
Titinke és édesapja tapintatosan félrevonultak. Kisvártatva Saci jött oda hozzájuk.
– Arisztid még egy ideig nem tud repülni. Én szívesen elviszem magukat, ha nem bánják.
– Dehogy bánjuk, inkább hálásan megköszönnénk... De mi lesz vele? – Pillantott Titinke édesapja Sas úr felé.
– Ó, én visszajövök és ápolom őt, amíg fel nem épül.
Miután minden ilyen szépen elrendeződött, gyors búcsút vettek Sas úrtól, jobbulást kívántak neki, és csomagjaikkal fölkapaszkodtak Saci hátára.
– Sietek vissza! Vacsorát is hozok! – szólt vissza Saci, aztán elindult, és a maga rettentő sebességével hasította a sötétedő eget. Egykettőre elérték a várost. Ködös, hideg novemberi este volt. Odalenn éppen kigyúltak a fények.






















– Remélem hamarosan viszontlátjuk egymást – suttogta mély, rekedtes hangján Saci.
Egészen biztos vagyok benne – mosolygott rá Titinke, és szorosan átölelte a büszke madárnyakat. Aztán kesztyűs kezével édesapja ujjaiba kapaszkodott, és egészen addig nézett Sarolta után, míg csak el nem nyelte a közeledő éjszaka.
– Mondd csak, mire gondolsz? – kérdezte édesapja. – Nagyon huncutul csillog a szemed!
– Csak arra, hogy a SAS Légitársaság hamarosan beindíthatja a kettes számú járatát is.
– Meglehet – mosolygott apa. – Mindenesetre, igazán fantasztikus napunk volt ma.
Titinke fejét hátravetve nevetett.
– Igen, nagyszerű napunk volt!
Szorosabbra húzták magukon a kabátot, és sietős léptekkel elindultak hazafelé.

2 comments:

  1. Hello dear Edit, what a lovely story! Once more Google Translate didn't translate everything and I didn't completely understand all parts of the text, but the story is really cute and the lovely illustrations can be understood without any problems. ♥
    I guess Hungarian is like Finnish, difficult to translate into other, different languages...
    Thank you for the lovely post, thank you for your always kind comments - and have a great new week! :)

    ReplyDelete
    Replies
    1. It is so kind from you to read this post as well. I know Google Translate is not the best at Hungarian. I am glad that in spite of this you understood the story. I translated your post about the Christmas stress with Google and I think I also got on with it pretty well. :)

      Delete

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...