09 December 2015

Különös játszótárs

– Ez rettenetes! – dörmögte Mackó úr, és dühösen fejére húzta takaróját. Ám a gyerekek vidám kiáltozását még így is hallotta.
– No, ebből elég! Majd adok én nektek mások nyugalmát megzavarni! – morogta. Feltápászkodott vackáról, és kiballagott barlangjából. Odakint hideg, havas világ fogadta.
– Brrr... Mi vagyok én? Jegesmedve, hogy ilyen időben sétafikáljak?
A gyerekek az erdő szélén játszottak. Úgy belemerültek a hócsatázásba, hogy észre sem vették a bokrok között tétován megálló medvét. Mackó úr csak nézte őket, és egészen ellágyult a szíve.
– Milyen aranyosak, és milyen jókedvűek – gondolta. Hamarosan megfeledkezett hóról, fagyról, a téli álmáról, amit megzavartak, és csak egyetlen dologra vágyott, hogy ő is az apróságok közé állhasson, velük hancúrozhasson. Lassan, óvatosan feléjük cammogott.
– Beállhatnék én is? – brummogta olyan barátságosan, ahogy csak tőle tellett. A gyerekek mégis megrémültek, és futásnak eredtek. Mackó úr egy-két ugrással utolérte volna őket, de a világért sem akart még jobban rájuk ijeszteni.
– Úgy látszik, a mulatságból mégse lesz semmi. És még az álom is elszállt a szememből! – gondolta, s már éppen úgy döntött, hogy hazakullog, amikor észrevette, hogy néhány kisfiú visszamerészkedett hozzá.
– Igazán játszani akarsz? – kérdezték.
– Igen, igen! – bizonygatta a medve.
– És nem fogsz bántani minket?
– Ugyan, dehogy!
S hogy jó szándékát bizonyítsa, Mackó bácsi szájába kapta az egyik elhagyott kis szánkó kötelét.
– Üljetek fel bátran!
A medveszán sebesen siklott. A srácok ujjongó kiáltásai azokat is visszacsalogatták, akik eddig csak a távolból leskelődtek. Hamarosan már egymással versengtek a medveszánért, sőt a bátrabbak Mackó úr bozontos hátára is felkapaszkodtak. A gyerekek félelme elszállt. Együtt hempergőztek, birkóztak, szaladgáltak új barátjukkal. Mire besötétedett, bizony alaposan el is fáradtak mindannyian. Másnap szikrázóan sütött a téli nap, s a móka ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Így ment ez napról napra. Ám ahogy múlt az idő, Mackó úr egyre fáradtabb, egyre kedvetlenebb lett. Hiába járta az erdőt, nem talált élelmet sehol. Nem voltak gyümölcsök, nem volt méz, de még egy árva falevél, vagy fűcsomó sem.
A gyerekek is észrevették, hogy bundás barátjukkal valami nincs rendben. Egyik délután aztán, nem várta őket az erdőszélen. Barlangjában bukkantak rá. Csak ült ott szomorúan, és sóhajtozott.
– Mi történt? Mi baj van? Csak nem vagy beteg? – kérdezgették aggodalmasan.
– Fáradt vagyok. Tudjátok, mi medvék ilyenkor téli álmot alszunk. Azt hiszem, nekem is ezt kéne tennem.
– Kérlek ne aludjál! Kivel fogunk akkor játszani? Nélküled olyan unalmas lenne!
– Hiába kérlelték, Mackó úr nem ment velük játszani. Barlangjában maradt, és aludni próbált. Korgó gyomra azonban minduntalan felriasztotta.
A gyerekek aznap lógó orral tértek haza.
– Mondd csak apu, a medvék miért alszanak téli álmot? – kérdezte otthon az egyikük.
– Azért, mert télen nincs mit enniük – hangzott a rövid válasz.
– Ó, hogy ez miért is nem jutott az eszünkbe! – kiáltott fel a kisfiú. Fölkapta kabátját, és futott a többiekhez. A gyerekek döbbenten ébredtek rá, hogy erre bizony nem gondoltak.
– Milyen buták és önzők voltunk! Csak magunkkal és a játékkal törődtünk, s közben hagytuk, hogy a barátunk csaknem éhen haljon.
– Ezt nem hagyhatjuk ennyiben!
Összedugták kis kobakjukat, és addig sutyorogtak, amíg ki nem találták, mit kell tenniük.
Másnap mindannyian kis batyuval tértek be a medvebarlangba. Pillanatok alatt terített asztalt varázsoltak Mackó úr elé. Volt ott alma, méz, sütemény, sajtos szendvics, amit csak a kamrák polcain találtak.
– Tessék, egyél! Lakjál jól! – kínálgatták kedvesen.
Medve bácsi mindent eltüntetett az utolsó morzsáig. Ahogy a pocakja megtelt, visszatért ereje és jókedve is. Most már újra kezdődhetett a vidám hancúrozás. A gyerekek ezután minden nap vendégül látták a mackót. S ő minden délután ott várt rájuk az erdő szélén, hogy együtt örüljenek a tél minden szépségének.




No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...