01 December 2015

Hullámidő

Néha a fejemre húznám a paplant. Ne is lássanak. Máskor meg? Mint a pezsgő, ahogy a pohárból kiszalad, minden csupa hab, minden pezseg...
Komoly, felnőtt nő vagyok, csinos ruha, smink, tűsarok... Majd váratlanul megszeppent kislány leszek...
Az egyik pillanatban még mindent lehet. A másikban már mindenhez túl öreg...
Ilyenkor egy XXL-es üveg Nutella kellene, és a fotelba kuporodva csak bámulnám a tévét. De sajnos, vagy épp ez a szerencse, nincs elég érdekes műsor, ami lekötne. No meg a mértéktelen csokievést sem bírom már úgy, mint rég...
De aztán, a hosszú esős napok után, jön egy reggel, amikor a szoba újra kék éggel és meleggel telik meg. És én felpörgök hirtelen: megpróbálom lehajrázni az időt. Kapkodok, mint egy idegbeteg hangya eső előtt. Végül mindent eldobok, megint. Visszahúzódom a csigaházba, és a bejáratot ostoba, gyermeteg álmokkal lezárom.
Ez csak az én világom. Királylány vagyok és superwomen. (Nem is, inkább supergirl legyen!) A galaxis őrzői és Lara Croft is csak kismiska hozzám lépest. Mert ki más is lenne képes egy rockszínpadon gitározva megmenteni a világot, véget vetni háborúknak, éhezésnek, és közben felporszivózni, kimosni a szennyest...

Talán csak doktor Who.


No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...