Reggel

Először is, felkelek.

Jobb kezemmel - a nyomaték kedvéért - a bal hüvelykujját szorongatom.

Aztán egy gyors kávé.

Hátrafeszítem a mutatóujjam. Szinte derékszögben...

Este odakészítettem. Nem az ujjam, a kávét. Valaki megnyomhatná a gombot...

Aztán...
Megmarkolom a középső ujjam...
... és már most fáradt vagyok.

Az izmaim bírnák, és a csontjaimat sem rágta még szét a kor.
Legalábbis azt hiszem ... remélem...
Így túl a negyvenen - több, mint öttel - talán meg kéne nézetni.

Az egy újabb ujj lenne valamelyik reggel.

Inkább felejtsük el.

Szóval ott tartottam, hogy az izmok és a csontok még bírják... Komolyan!

Simán lemegyek hídba. Na jó, de föl biztosan. Hmmm... Mi van, ha mégsem ... nem próbáltam már vagy ezer éve ... pont, mint a ... cigánykereket ... ha-ha-ha ... vajon melyik menne jobban...

Most maradjunk csak a hídnál...

... ... ...

Végül is megvolt ... fogjuk rá.

Bár, nem mutogatnám.

De elkalandoztam. Már megint.

Folytassuk onnan, hogy vannak csontjaim, meg izmok.

A kedv az, ami bottal jár már...

Te jó ég, az a fal a plafonnál egészen behajlik.

Most velem van a baj, vagy a kőművesek nem voltak...

Na igen. Ez van mindig. Az idő megy előre, az agyam meg körbe. Jár.

A kezem is járhatna, csak úgy, magától. Főzne, vasalna...
Estére ragyogna a ház, az asztalon vacsora...

Sült hús, saláta... Mi más is kéne még?

Izmok, csontok...

Ja, igen! Egy új kedv,  a mostani punnyadt helyett.

Egy új lélek - elcsépelt szó, tudom, a szavatossága rég lejárt, letépett virág az irodalom kitaposott, porosra járt ösvényén. Vagy valami ilyesmi. De akkor is! Itt ez a fáradt lélek, aminek - újabb közhely, és engem egy szikrányi perverz örömmel tölt el, hogy fityiszt mutatok a kialkudott közízlésnek - szemem a tükre, és már nem csak én veszem észre, ha tükörbe nézek.

Látod te is.

Egy ráncos lélek.

Visszaszámolok: napok, ujjak, csontok, izmok, szavak ... a kiégett, zöld disznóktól lehempergett réten egy kis vakondtúrás vagyok. Félek, a nyáj eltapos.

Fel kell kelni. Először is.
Megint.