Helló, tavasz!

Helló, tavasz!
Talpam alatt
Virágszirom
Párna dagad.

Porzó ázik
Friss teában,
Napsugár a
Szívószálam.

Ring az égbolt,
Tinta fröccsen,
Kék az este,
Kertre csöppen.

Betakargat
Kósza szellő,
Paplanom lágy
Illatfelhő.

Valami

csak botladozó halk szavak

egy pillanatnyi indulat

elillanó csöpp hangulat

a lelkemből egy kis darab

Ha elhiszed

szemed
elnyeli a szivárvány
pókok szövik be
szád
botladozik a józan
ész
tű hegyén piros
virág
dobol a fal
ujjaid
alatt hangtalan
össze nem passzoló
szótagok
menekülő sereg
a homlokod merő
patak
tisztára mos
ha te is
elhiszed

Vonalaim

Tükörbe rejtem
arcomat. Napról napra
egyre karcosabb.

Vonalat húztam
a porba. Félelmeim
fallá emelték.

Dobozolt világ.
Önmagam határait
sosem léptem át.

Szaggatott vonal
köt hozzád – szükségem van
hiányodra is.

Rég vonalzóval
terveztem az életet,
ma szabad kézzel.

Körforgás

Haladsz a biztos úton.

Már rég az út vezet.

Nem vagy magad sosem.

Fogják mindkét kezed.

Már összeforrt a csont,

a hús már összenőtt.

Egy dobbanás a szív...

Széttépni nincs erőd.

A táj gyorsan rohan

az út két oldalán,

nincs útelágazás,

nincs is más út talán.

Haladsz a cél felé...

Vagy nincs is cél talán.

Oly ismerős a táj

az út két oldalán.

Fogják mindkét kezed,

s rúgod tovább a port...

Már összenőtt a hús,

a csont már összeforrt.

A szív egy dobbanás,

még egyre hajt a vér.

Vezet tovább az út,

mi végül körbeér.