I was pushed into the deep,
one stormy winter night.
I fell down toward the earth,
I was fragile and blind.
Everyone admired me,
with teary-smiley eyes,
they heeded my every step,
they heeded all my sighs.
I was trying to destroy
the sadness of this world.
Painting all the days with gold,
I was their sweet blue bird.
But the moments fade away.
Nothing remains the same.
I was drifted by the tides,
afloat without an aim.
Time goes by relentlessly,
the sky is far above...
Infinity is a flash,
but it's enough to love.
Innocent eyes looked at me,
smiling with endless trust,
and I knew I'm on my place,
I found my path at last.
If sometimes still, I feel lost,
they make me brave and strong,
I just take a breath, and shrug,
then lead my boat along.
Ilyen az élet
A mélybe löktek védtelen
Egy hűvös hajnalon,
Zuhantam én a föld felé
Sebezhetőn, vakon.
Csodálva néztek annyian,
Örömtől könnyesen,
És csüngtek mind kíváncsian
Az első léptemen.
És próbálgattam egyre én
Világuk börtönét,
Aranyszínnel festettem át
A bánat bús ködét.
De megfakult a pillanat,
Sodort a nagy folyam.
A lusta hullámok között
Vergődtem céltalan.
Az idő szállt könyörtelen,
Rég messze tűnt az ég.
Egy perc csupán a végtelen:
Szeretni épp elég.
És tiszta, ártatlan szemek
Néztek kíváncsian,
Már tudtam végre, mit tegyek,
Ez volt az én utam.
S ha tévelygek is néha még
A vágtató vízen,
Csak vállat vonok könnyedén,
S hajóm tovább viszem.
