Growing up

I've been waiting

- for almost thirty years -

that I will finally grow up.
But I feel like
I’m still just pretending:

drinking wine, a little,

while preparing dinner,

and there is the coffee

in the morning…

It smells like the old kitchen...

The small Sokol was speaking

on the top of the fridge

- it had a worn-out

brown leather case -

with a wire attached

to the light switch

- Daddy tinkered it...
The lunch was

already wrapped up.

Aftershave scented…

Sometimes a bit

also its taste…
At a quarter past seven,

we went to school.

My little sister and I.

It was so simple.

A familiar,

one-way street,

solicitous eyes followed,

took care of us...
Then I noticed

I was going alone.
And I felt proud,

as when I was five

and realized that

no one held my bike.

And there came

partings of the ways,

series of involved

roundabouts.

Potholes, dead ends ...
Hooted sweeping past years ...
I thought I would grow up

by the time I get here ...
Coffee fragranced kitchen. And I...
Sometimes, I play an adult.
Like back in the days.

Felnövök egyszer

Várom – már, vagy
harminc éve –, hogy
egyszer végre
felnövök,
de mintha még most is
csak megjátszanám:
ha főzök, bort iszom,
és reggelente ott a kávé...
Illata, mint a régi konyháé...

Szólt a kis Sokol a hűtő tetején
– ütött-kopott barna bőrtokja volt –
egy dróttal a villanykapcsolóba
kötve – apu bütykölte...
A tízórai már becsomagolva várt.
Arcszesz illatú ... egy kicsit
néha az íze is... Negyed nyolckor
suliba mentünk. A húgom meg én.

Olyan egyszerű volt.
Ismerős, egyirányú utca,
féltőn kísérő tekintetek...
Majd észrevettem,
hogy már egyedül megyek,
és büszke voltam,
mint ötévesen, amikor
rájöttem, hogy a biciklit
nem fogja senki sem.

És jöttek az útelágazások,
kusza körforgalmak sora.
Kátyúk, zsákutcák...
Tülkölve elszáguldó évek...
Azt hittem, felnövök,
mire ide érek...
Kávéillatú a konyha. És én
– néha – felnőttet játszom.
Mint annak idején.

Our World Tuesday
Skywatch Friday
ABC Wednesday