11 June 2016

Egy kis manó kalandjai: 7. Búcsú Manóvölgytől

A nyár a vége felé közeledett. Nyoma sem volt már a májusi frissességnek, üde zöld lomboknak. A fák fáradtan, porosan várták, hogy Ősz anyó búcsúzóul még színpompás ruhába öltöztesse őket.
Néhány madárcsapat is csomagolni kezdett már, hogy hamarosan útra keljenek messzi déli tájak felé, ahol nem kell félniük a tél hidegétől és az éhezéstől. Titinke vakációja is a végére járt már, és egy bágyadt délutánon megérkezett az édesapja, hogy pár nap múlva magával vigye kislányát a városba. Még négy feledhetetlen napot töltöttek el hármasban a Fenyő-lakban. Napközben kertészkedtek, kirándultak vagy horgásztak a folyónál, esténként pedig kártyáztak, babot fejtettek.Közben beszélgettek, és gyönyörködtek a lámpafény köré sereglett rovarok tarka társaságában.






















Végül aztán eljött az utolsó nap is. Titinke bármennyire is szeretett volna, nem maradhatott. Otthon várt rá anya, és ősztől az iskola. Délután megérkezett Mogyi, Nyuszóka, és Samu, hogy elbúcsúzzanak kis barátnőjüktől.
– Nézd csak, ezt a követ egyszer régen találtam a pataknál. Olyan alakú, mint egy nyuszi. Most neked adom, hogy ha majd ránézel, mindig eszedbe jussak – mondta Nyuszóka zavartan. Samu pedig egy gyönyörű rajzot adott Titinkének Erdőtündér palotájáról. Végül Mogyi furakodott előre.
– Én is fogok ám adni valamit, csak még nincs nálam. Fönt van a diófán a titkos raktárban. Gondoltam, mielőtt elmész, megmutatom neked, hátha majd egyszer szükséged lesz egy rejtekhelyre, ha visszajössz. Mit gondolsz, utánam tudsz mászni?
– Én ne tudnék?! – kiáltotta Titinke. Felugrott, és elkapta a legalsó ágat, majd egy nagy lendülettel áttornázta magát a következőre. Innen aztán lábacskáit óvatosan rakva haladt fölfelé Mogyi nyomában. Már jó magasra jutottak, amikor a kis mókus megállt. Az egyik ág tövénél valóban ott volt a szűk odú. Mogyi bedugta kis mancsát, és egy diót húzott elő.






















– Ez az utolsó szem. A tiéd. Nemsokára potyog az új dió is, akkor majd újra feltöltöm a raktárunkat, és a maradékot remélem együtt esszük meg a jövő nyáron.
– Köszönöm! És ne légy szomorú! Talán előbb találkozunk, mintsem gondolnánk.
– Kislányom, ideje készülődnünk!
– Rögtön megyek, apa! – felelte Titinke, és lenézett a földre. Alatta ágak kusza sora hosszan, hosszan lefelé. – Ha tudok – sóhajtotta, és Mogyira nézett.
– Ugyan már, ha föl tudtál jönni, akkor le is tudsz menni. Csak gyere utánam!
Titinke jól megkapaszkodott és óvatosan lefelé nyújtotta az egyik lábát. De hiába tapogatózott a lábfejével, nem érte el az alatta lévő ágat.
– Jó lesz, csak még egy kicsit lejjebb – dirigált Mogyi –, hiszen innen jutottál föl oda.
– Igen, de azóta vagy az ág került messzebb, vagy a lábam lett rövidebb – mondta Titinke, és elkeseredve lecsücsült. – Le fogjuk késni a Teknőst – gondolta, és a gondolatra, hogy még egy napot nagyapónál tölthet, egy pillanatra felvidult. – Bár, ha azt a napot a fa tetején kell eltöltenem, az nem lesz túl szórakoztató.
– Titinke, jössz már? – hallatszott lentről.
– Én mennék, apa, de nem tudok.
– Valahogyan sikerült felmásznod oda, lefelé is sikerülni fog – biztatta az édesapja.
– De nem sikerül. Már próbálta. – jegyezte meg Mogyi, aki időközben lemászott a fáról, hogy a többiekkel is tudassa a rossz hírt.
– Hozom a létrát – sietett el Tobozka apó a fészerbe. A létra előkerült, és közös erővel a fához támasztották.
– Óóó! – sóhajtottak csalódottan. A létra túl rövid volt. Legalább még egyszer olyan hosszúnak kellett volna lennie, hogy elérjen Titinkéig. A kis társaság tanácstalanul toporgott a fa alatt.
– Megvan! – csapta össze füleit Nyuszóka, és úgy nekiiramodott, mintha farkast látott volna. A többiek értetlenül néztek utána, aztán megpróbáltak különböző tanácsokat adni a magasban ücsörgő manólánynak. Titinke azonban néhány sikertelen próbálkozás után már félni is kezdett. Remegve kapaszkodott egy ágba, és többet moccanni sem volt hajlandó. 

Ekkor, hangos csilingeléssel befordult az udvarra Kancsóka tűzoltóparancsnok és csapata. Összehangolt, katonás mozdulatokkal leugrottak nyolckerekű biciklijükről, és pillanatok alatt fölállították hosszú tűzoltólétrájukat. Ez a létra már elért Titinkéig, és a kislány, maradék bátorságát összeszedve, megindult lefelé, lassan, óvatosan lépegetve egyik fokról a másikra. Amikor végre földet ért, mindenki ujjongva mondott köszönetet a tűzoltóknak a gyors és nagyszerű segítségért, és persze Nyuszókának, aki elszaladt értük a faluba. A hálálkodás és ünneplés nem tarthatott sokáig, hiszen Titinkééknek már rég a kikötőben kellett volna lenniük. Fölkapták hát a csomagokat, és a kis csapat sietve elindult a folyóhoz. Teknőhát kapitány már indulásra készen állt. Néhány gyors búcsú puszira maradt csak idő, és a teknős elindult föl a folyón, a város felé. Tobozka apó, Samu, Mogyi, és Nyuszóka, még sokáig integettek utána. Aztán nagyapó lassan elballagott a három égig érő fenyő tövében elárvultan hallgató házikó felé.






















Titinke szomorúan nézte a távolodó Manóvölgyet. Olyan szomorúan, hogy édesapja végül vigasztalón átölelte a vállát.
– Ne búslakodj! Ha megérik a szőlő, ígérem, eljövünk a szüreti mulatságokra.

És Titinke, szívében az elmúlt gyönyörű napok emlékével, de már a közeli viszontlátásban reménykedve, letörölte arcáról a könnycseppeket.

No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...