25 May 2016

Egy kis manó kalandjai: 2. Barátok és borsóleves

Titinke felhőtlenül boldog volt Manóvölgyben. Tobozka apóval vagy egyedül bebarangolta a környező dombokat, leszaladt a folyóhoz és kavicsokat dobált a vízbe – gyönyörködve a lágy csobbanásokban és a tükörsima vízre gyűrődő ezüstkarikákban.
Órák hosszat eljátszott a ház mögött a porban fürdőző verébfiókákkal, vagy mint valami kis majom, csimpaszkodva hintázott a fiatal diófa sima ágain. Esténként hangos kacagása töltötte be a máskor oly csöndes manólakot.

Előfordult, hogy a délelőttöt is a házban töltötte. Ilyenkor a konyha pillanatok alatt kész csatatérré változott. A támlás székből hátasló lett, a kis díványból kristálypalota, Titinke pedig mesebeli királyleányként illegett-billegett a vállára terített ócska függönyökben, és közben rendíthetetlenül adta az utasításokat: „most lepődj meg papácska, és most mondd azt, hogy...” És nagyapó türelmesen elismételgetett mindent, amit Titinke kért. Még a nagy felfordulást sem bánta, hiszen miközben hős lovagként fel-felkiáltott, hogy micsoda gyönyörű hercegnő, vagy hogy ki lehet ez a titokzatos szépség, nyugodtan végezhette a munkáját. Elkészítette az ebédet, vagy varrogatott. Tobozka apó ugyanis nagyon szépen varrt, és ezt tudta is mindenki Manóvölgyben, úgyhogy, ha valakinek új ruhára volt szüksége, vagy a régi felhasadt, nagyapóhoz fordult. Titinke, ha elunta a játékot, szívesen nézte, hogy szalad a tű a tarka vásznakon.























De volt úgy is, hogy Titinke jobban szerette volna, ha nagyapó csak vele foglalkozik. Egy fülledt délelőttön is ott lábatlankodott Tobozka apó körül.

– Papácska, mi lenne, ha elmennénk a kúthoz megnézni van-e benne elég víz. Hosszú a nyár, és már olyan rég nem esett.
– Most nem lehet, Titinke. Be kell fejeznem Kamilla asszonynak ezt a ruhát. Holnap lesz Nádirigóék lakodalma, és ő is hivatalos az ünnepi vacsorára.

Titinke nem szólt többet, de olyan bánatos képpel kuporodott le a sarokba, hogy nagyapó megsajnálta.

– Tudod mit? Zöldborsólevest szerettem volna főzni ebédre, de úgy látom, nem szabadulok egyhamar ettől a ruhától. Mi lenne, ha leszednéd a borsót, aztán majd együtt megfőzzük.

– Már megyek is! És ki is fejtem, jó? – pattant fel a kislány. Tobozka apó mosolyogva nézte, ahogy a nagy tállal kiszalad a kertbe. Titinke szerette a zöldborsólevest, sőt, szívesen ropogtatta el a frissen kibontott nyers borsószemeket is, de legjobban azt szerette, ha ujjait a nagy halom fényesen guruló zöld golyócska közé fúrhatta. Tudva, hogy mennyi élvezetnek néz elébe, jókedvűen látott munkához. Egyszer csak valami nagyot koppant a fején.























– Nini, egy dió! De vajon honnan kerülhetett ide? A dió majd csak valamikor októberben érik. De akkor ez honnan...

– Szia, én Mogyi vagyok. Nem láttad véletlenül a diómat?

Egy bozontos farkú kis mókus huppant a lombok közül Titinke elé.

– Á, szóval a tiéd! Igazán jobban is vigyázhatnál rá! – tapogatta a kis manó sajgó kobakját. – Én Titinke vagyok. Mondd csak, hol szereztél ilyenkor diót?
– Még tavaly ősszel sok-sok diót meg mogyorót gyűjtöttünk a mamámmal, aztán elrejtettük különböző helyekre: fák odvába, vagy a föld alá. Télen, ha megéheztünk, megkerestük őket. A mama erről a rejtekhelyről, itt a diófán, megfeledkezett, és én most megtaláltam. Még egészen tele van. Kérsz te is egyet?

Miután közösen elrágcsáltak egy szép kövér diót, munkához láttak. Mogyi szívesen segített Titinkének, és a tál hamarosan megtelt. Közben vidáman beszélgettek.
– Ebből aztán jó sok borsólevest tud főzni a nagyapád – nyelt egy nagyot Mogyi. – Hű de éhes lettem!
– Ha borsólevest akartok enni, akkor ahhoz sárgarépa is kell – hallatszott egy hang a kerítés mögül. Egy hosszú fülű nyuszi bújt át a lécek között. – Nyuszóka vagyok, és nekünk otthon akkora répáink vannak, mint ezek a fenyők.
– Hűha, de jó lehet nektek! Csak azt nem tudom, hogy győzitek megenni őket.
– És főleg, hogy fér belétek? – mérte végig Mogyi a hatalmasnak éppen nem mondható nyulacskát.
– Mindenesetre igazad van, a levesbe tényleg kell sárgarépa. Húzzunk hát ki néhányat! – javasolta Titinke. Kicibáltak a földből pár szál sárgarépát meg zöldséget, Mogyi pedig szép tisztára söpörte őket bozontos farkincájával. Már indulni készültek befelé, amikor Tobozka apó jött ki gondterhelten a házból.
– Titinke, sajnos azt hiszem, ma csak később lesz ebéd. Elfogyott a fehér cérnám, muszáj bemennem a faluba. Délután már zárva lesznek a boltok – azzal kitolta biciklijét a fészerből.






















– Csókolom, Tobozka apó! – nyitotta ki a kertkaput egy szöszke manófiúcska. – Édesanyám kéri, hogy ha ráér, legyen szíves varrni egy szoknyácskát a húgomnak ebből a vízililiom sziromból, mert a régin már annyi a folt, mint égen a csillag... De úgy látom, rosszkor jöttem.
– Nekem most el kell mennem, de majd sort kerítünk erre is. Csak tedd le azt a vízililiomot a szobában – mondta nagyapó, s miközben kikanyarodott a poros útra, még odaszólt Titinkének: – Vigyázz magadra, sietek vissza.

– Csak nem te vagy az a híres vendég a nagyvárosból? – kérdezte gúnyosan a manófiú.
– Titinkének hívnak, ők pedig Mogyi és Nyuszóka. És te ki vagy? – mosolygott a fiúcskára Titinke, amitől az rögtön meg is feledkezett harci kedvéről, és kissé zavartan motyogta:
– Samu. Samu vagyok... Segíthetek? – mutatott a borsóval teli tálra. Mivel a segítség ellen senkinek nem volt semmi kifogása, a négy lurkó a nagy tállal, sárgarépával és zöldséggel megrakva bemasírozott a konyhába.

– Mondd csak, Titinke, milyen az a város? – kérdezte Samu.
– Hát... – gondolkodott el a kislány – rossz szagú, koszos, és tele van zsúfolva emberekkel meg autókkal.
– Milyen gyönyörű! – ábrándozott Samu.
– Szegény nagyapa – terelte gyorsan másra a szót Titinke –, annyi dolga van.
– Hát, bizony – helyeseltek a többiek. Ekkor a kislánynak felragyogott az arca.
– Mi lenne, ha segítenénk neki? Egy borsóleves elkészítésével csak megbirkózunk mi is.






















– Tőlem kezdhetjük – vett elő két kést a fiókból Nyuszóka. Mindannyian munkához láttak. Míg Titinke és Samu a borsót bontogatta, Nyuszóka és Mogyi megtisztították a sárgarépát és a zöldséget. Aztán mindet beleszórták egy nagy fazék vízbe, amit Titinke tett a tűzhelyre. Került még bele hagyma, néhány szép levél zöldség zöldje, és persze egy kevés só is. Hamarosan ínycsiklandozó illatok töltötték be a kis házat. Amikor már minden majdnem puha volt, a kis manólány gondterhelten nézett a fazékba.
– Valami még hiányzik belőle.
– Hát persze, a nokedli! – bökött a homlokára Samu.
– Nem is tudom... Szerintem ez így jó, ahogy van. Az én mamám nem szokott mást beletenni. Nekünk nem is terem a kertünkben olyan, hogyishívják. Nektek igen? – csodálkozott Nyuszóka.
A többiekből kitört a nevetés.
– De Nyuszóka! A nokedli nem a kertben terem, hanem egy tésztaféle, amit nekünk kell elkészíteni tojásból és lisztből – magyarázta Titinke, amikor végre meg tudott szólalni. A hozzávalók gyorsan előkerültek a kamrából, és a kis manólány ügyesen összekeverte őket, majd a ragacsos masszát egy kanállal beleszaggatta a forró levesbe. Most már nekiláthattak a terítésnek. Épp az utolsó szalvétákat tette Mogyi az asztalra, amikor megérkezett nagyapó.

– Hmmm... Micsoda finom illat – szimatolt a levegőbe. – Nahát, hiszen ti megfőztétek az ebédet!
A négy kis szakács büszkén bólogatott.
– Köszönöm szépen gyerekek, nagyon ügyesek voltatok. S ha már ilyen szépen meg is terítettetek, akár hozzá is láthatunk. Én a magam részéről, farkaséhes vagyok.

Nekiláttak az ebédnek, és bizony az apróságoknak soha nem ízlett még úgy az étel, mint most, amikor a saját főztjüket ették. Mikor végeztek, Titinkéék lelkesen elvállalták a mosogatást is, így nagyapó folytathatta a varrást. Egyszer csak valaki megkocogtatta az ablakot. Az öreg Gém volt az, halászni igyekezett a tóhoz, és csak Samu miatt tért be a Fenyő-lakba.






















– Édesanyád kért meg, hogy küldjelek haza. Otthon vár rád tizenkét palacsintával.
– Hűha! Erről teljesen megfeledkeztem. Remélem még fér néhány a hasamba – gyorsan elköszönt, és futásnak eredt.
– Ha így fog hazáig szaladni, akkor akár mind a tizenkét palacsintát is meg tudja majd enni – mosolygott Gém apó, és elrepült, hogy kifogja a vacsorának valót. Hamarosan Mogyi és Nyuszóka is hazament. Titinke még befejezte a törölgetést, aztán letelepedett nagyapó mellé beszélgetni egy kicsit. Mesélt neki Mogyi titkos dióraktárairól, Nyuszóka óriási sárgarépáiról, és arról, hogy Samu mennyire vágyódik a nagyvárosba.

– Tudod papácska, ha én egyszer nagy leszek, és azt csinálok, amit csak akarok, akkor itt fogok élni Manóvölgyben, és soha, még csak a közelébe sem megyek a városnak.
– Úgy legyen! – bólintott nagyapó, és egy vállfára terítette Kamilla asszony új ruháját.

No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...