18 February 2016

Békakirályné

Valamikor régen, még királylány koromban,
Magányosan éltem egy égszínkék toronyban.
Egyszer egy királyfi – hogy, hogy nem – arra tévedt,
Megállt ablakomnál, s rám ábrándozva nézett.
Szép aranyhajamat jó erősen befontam,
Mint egy kötélhágcsót, a lába elé dobtam.
Felmászott, megcsókolt, el nem futottam tőle,
Visszacsókoltam, s jaj, kis béka lett belőle.
Száz borús nappalra jött száz borongós éjjel,
Sült csirkét ettem én, ő beérte pár léggyel.
Végül egy hajnalon, elfogytak mind az álmok,
Nem voltam már patak, csak egy kiszáradt árok.
Tudtam, ha itt ülök, nem fog változni semmi,
Nincs más választásom, mint menni, menni, menni.
Békakirályfimat ezüst dobozba tettem,
Égszínkék lovamon még aznap útra keltem.
Észrevétlen hulltak mind egymásba az éjek,
Herceget és grófot sodort elém az élet.
Jöttek, átöleltek, én sosem féltem tőlük...
Megcsókoltam őket, s rút varangy lett belőlük.
Egy forró alkonyon egy furcsa tóhoz értem.
Megmostam arcomat hűs, égszínkék vizében.
Aranyszálakat szőtt hullámaiba a Nap,
S én álltam mozdulatlan a varázslat alatt.
Szabadon engedtem kis levelibékámat,
Két szememből a könny bő patakokban áradt.
Ráhullott egy könnycsepp, míg elköszöntem tőle,
Felsóhajtott mélyen, s királyfi lett belőle.
Hazavitt magával egy kristálypalotába,
Szerelmesen éltünk, nem vágytunk semmi másra.
Nagy boldogságomban, jaj nem néztem előre...
Megcsókoltam egyszer, és béka lett belőle.

Számolatlan hullnak rég egymásba az évek,
Kristálypalotában az álmaimból élek.
Bejártam már százszor a kerek nagy világot,
De arra a tóra csak álmomban találok.
















No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...