Az elveszett varázslatok

Egyszer volt, hol nem volt, tegnap vagy tán ezer esztendeje, a világ legkerekebb szögletében volt egy gazdag, virágzó birodalom. Az emberek elégedetten éltek, szívesen dolgoztak, mert munkájuk mindig meghozta gyümölcsét. Tehenet fejtek, birkát legeltettek, csirkét neveltek. Fát vágtak, bányásztak, adtak-vettek, arannyal, ezüsttel, gyémánttal kereskedtek. Gyártottak is minden félét, hasznosnál hasznosabb dolgokat: a bognár kereket, a tímár bőröket, a kovács ekevasat és patkószeget, a gólya gyerekeket.

Január

Fagyott lámpafény.
Mögöttem összebújó,
fázós lábnyomok.

Még a tél

még a tél köszön

be reggel az ablakon

még a fagy kopog

a város szürke kép de
látod kék az ég
kapaszkodunk a fénybe

Talán találkozunk

Talán találkozunk majd.

Talán tudni fogom.

Talán épp félrenézel,

És én talán hagyom.

Hol lassan jár az ember,

Ösvény az én utam.

Más távolabbra indul,

Autópályán rohan.

Hiába hívogatnak

Neonfény városok,

Útvesztőben a lelkem,

Csak egy helyben topog.

Ha vágyakozva nézem

A messzi fényeket,

Tudom hiába vársz rám:

Hozzád nem érhetek.

Talán találkozunk majd.

Talán tudni fogom.

Talán majd félrenézek,

Ráncokkal arcomon.

Téli kép

Ünneplőbe bújtatott koldusok,
Földig hajló, kifosztott, büszke fák.
Fehér ruhátok fénye elvakít...
Szememben olvadó jégvirág.

Másolat

Vastagodik lelkemen a kéreg.
Az egymásra rakódó emlékek,
Mint ereim falán a mész.

Megkövült, üres mása a létnek,
Apránként leváló hamis réteg,
Mi egyszer majd helyembe lép.