08 October 2016

Egy kis manó kalandjai: 11. Manóvölgy szobrásza

Több mint egy hét telt el a szőlőszüret óta. Titinke édesapja réges-rég hazautazott. A kis manólány mindent megtett, hogy Manóvölgyben maradhasson: könyörgött, nyafogott, hízelgett; míg végül már Tobozka apó sem állhatta meg szó nélkül, és szemüvege fölött hunyorogva, apához fordult:
– Te is tudod, fiacskám, milyen sok a munka a ház körül, ilyenkor ősszel. Én sem vagyok már mai legény, bizony nehezen bírom egyedül. Titinke viszont igazi nagylány lett, sokat tudna segíteni.
Ezeknek az érveknek apa sem tudott ellentmondani, így aztán egyedül indult haza, hogy otthon majd ő magyarázkodjon anyának, milyen helyesen is tette, hogy kislányukat nagyapónál hagyta.
Titinke igyekezett megfelelni Tobozka apó szavainak, vagyis megpróbált „igazi nagylányként” viselkedni. Egész nap a kertben serénykedett, kapálgatott, söprögetett, esténként fölmosta a konyhát, még Samuval is csak néha-néha ment el csavarogni. Nagyapó boldogan figyelte lelkes kis unokáját, amikor pedig együtt gyomlálgatták a virágoskertet, arra gondolt, hogy már akkor is könnyebben megy a munka, ha közben Titinke vidám csacsogását hallgathatja.























Minden nap elballagtak a présházhoz, ahol nagyapó ellenőrizte, megfelelően forr-e a must. Elmagyarázta Titinkének, hogy a fehérbor a szőlőprésből rögtön a hordókba kerül, a vörös azonban a szüretelőkádban marad, míg igazi borrá nem forr, így nyeri gyönyörű mélyvörös színét. Ahogy múltak a napok, az édes mustból lassan tüzes bor született. Itt volt az ideje, hogy az újbor a hordókba kerüljön. Samu nagypapája is eljött, hogy segítsen. A két felnőtt szaporán rótta a pincébe vezető lépcsőket: teli vödörrel lefelé, üres vödörrel fölfelé. A két apróság a csap mellett guggolva ügyelt rá, nehogy túlcsorduljon a bor.
– Milyen szép a színe! Nemrég még egészen zavaros volt.
– Persze, mert akkor még must volt. Én sok mustot ittam. Finom volt és édes – dicsekedett Samu.
– Tudom jól, milyen a must – méltatlankodott Titinke –, én is kaptam nagyapától. De ez sokkal szebb.
– Akkor biztos finomabb is. Kóstoljuk meg! – Samu levett egy kis poharat a polcról, és a csap alá tartotta.
Mire Tobozka apóék végeztek, a két kis manó nevetgélve dülöngélt a présház előtt.
– Hát veletek mi történt? – kérdezte gyanakodva Samu nagyapja.
– Semmi – vigyorgott Samu, és a következő pillanatban, csüccs, a popsijára tottyant.
– Csak nem becsíptek a gyerekek? – rémüldözött a két öreg.
Gyorsan ölbe kapták a kis csibészeket, hazavitték, és ágyba dugták őket. Aztán Tobozka apó sietve elbiciklizett Mandula doktor bácsiért.
– Nos, szerencsére nincs semmi komoly baj – tette az izguló nagypapák vállára hatalmas kezeit Mandula doktor bácsi. – Ha fölébrednek, kapjanak egy-egy nagy bögre aludttejet. Az majd rendbe hozza a gyomrukat.
Másnap reggel, a doktor bácsi újra ott ült a két kis manó ágya szélén, és hófehér bajusza alól csibészen mosolygott rájuk.
– Nos, nos, fiatalok, kinek van kedve egy kis borkóstolóhoz?
A gyerekek összenéztek, aztán hevesen megrázták kissé még mindig sajgó kobakjukat.























– No azért, mert az nem is nektek való! Hogy is juthatott eszetekbe belekortyolgatni a borba, amikor a kamra polcán ott sorakozik a sok üveg finomabbnál finomabb meggy-, málna-, ribizliszörp, sőt, akad ott még télire eltett alma- és paradicsomlé is. A borral bizony még a fölnőtteknek is csínján kell bánni. Mértékkel fogyasztva olyan, akár a jó orvosság. Még magam is javallok néhány betegemnek vacsora után egy kis pohárkával, ám aki nem vigyáz vele, és többet iszik a kelleténél, az bizony nem csak az egyensúlyát, hanem előbb-utóbb az egészségét is elveszítheti.
Titinkéék behúzott nyakkal és tágra nyílt szemekkel figyelték a doktor bácsit, aki beszéd közben fenyegetően hadonászott vaskos mutatóujjával.
– Nos, hát akkor én megyek is. Még vár rám egy-két piros torok, és pár makacs nátha – azzal fogta fekete táskáját, és elköszönt.























Pár nappal később Samu és Titinke hazafelé tartottak a faluból. Rézi mamának vittek meleg ebédet, mert előjött a reumája, és nem tudott fölkelni az ágyból. A finom zöldségleves után, a gyerekek lelkes biztatására, belekezdett egyik véget nem érő történetébe, tündérekről, táltosokról, boszorkányokról. Rézi mama meséjét hallgatva, pillanatok alatt elröpült az idő, s mire a kis manók a falu szélétől a Fenyő-lakig vezető akácos ösvényhez értek, a domboldalon végigfutó keskeny utacskát már csaknem teljes sötétségbe borította az októberi késő délután. Titinke imádta ezt az akácfákkal övezett ösvényt, melynek hűvösében a legforróbb nyári délutánon is jólesett a gyaloglás, s ahol virágzáskor ott döngicsélt a környék összes méhraja. Most, a sűrű félhomályban, idegennek tűnt minden hajladozó árnyék, és Titinke összerezzent a legkisebb ágreccsenésre is.
– Hallottad? – torpant meg hirtelen, és szemét az ösvény jobb oldalán húzódó bozótos sűrűjébe meresztette.
– Talán egy vaddisznó – suttogta lélegzetvisszafojtva Samu.
– Nem lett volna szabad ilyen sokáig maradnunk! Nagyapó már biztos betegre aggódta magát miattunk.
– Nem te mondtad Rézi mamának, hogy meséljen még a tavi tündérekről is?
Titinke belátta, hogy Samunak igaza van, csöndben maradt hát, és néhány óvatos lépést tett a bozót felé, ahonnan most újra gallyak ropogása, és különös hangok hallatszottak.
– Biztosan van itt valaki – fogta meg kis barátnője karját Samu, aki időközben ráébredt, hogy mégiscsak ő most itt a férfi. Bátran előrelépett és széthajtotta az ágakat.























A bokrok alatt Kavicshalmi mester fészkelődött a száraz avarban, és közben magában mormogott. A mester, a falu kőfaragója, és egyben szobrászművésze, az egész délutánt egy megtermett boroskorsó társaságában töltötte, így aztán, amikor ingatag lépteivel hazafelé tartott a keskeny úton, egykettőre az árokban kötött ki. A jó mester amúgy nem volt iszákos, de minden ősszel volt egy nap, amikor nagy bánatában alaposan fölöntött a garatra. S hogy miért volt bánatos? A történet réges-rég kezdődött, amikor Kavicshalmi mester még ifjú legény volt. Már akkor is szívesen kőbe faragott mindent, ami megtetszett neki, a kerti törpétől kezdve, növényeken, állatokon, tündéreken át a szomszédokig, barátokig. Világhírű szobrászművész szeretett volna lenni, elküldte hát egyik legkedvesebb szobrát a városba, ahol minden esztendőben megrendezték az ifjú szobrászok versenyét. Sajnos a sors úgy hozta, hogy Kavicshalmi úr sem akkor, sem azóta nem nyerte el az ÉV LEGSZEBB SZOBRA díjat. Az eredményt mindig ősz közepe táján hirdetik ki, s a mester ezeken a szomorú napokon, évről-évre a borba fojtja bánatát.
Amikor Titinkéék rátaláltak Kavicshalmi mesterre az árokparton, a kislány szörnyen megrémült. Biztos volt benne, hogy a bácsi nagyon beteg, és orvosért akart szaladni. Samu, aki ismerte jól a szobrász történetét, rögtön tudta, hogy az idén sem nyerte el az első díjat. Gyorsan megnyugtatta hát Titinkét, s miután kisütötték, mit is tegyenek, erőlködve, nyögve kihúzták a mestert az árokból, és két oldalról támogatva hazabotorkáltak vele. A patak fölötti rendetlen művészházban az ágyra fektették, betakargatták, aztán szaladtak hazafelé, mert már igen-igen későre járt.
Tobozka apó a kapuban várta Titinkét. Nem szidta meg a késésért, pedig aggodalmában annyit járkált föl-alá a kis ház és a zöld kertkapu között, hogy, ha egyenesen megy, már kiért volna a völgy túlsó végére. Meleg vacsorát és forró fürdőt készített kimerült unokájának, és közben meghallgatta a kislány történetét a szomorú szobrászról.























– Ó, ne hidd, hogy mindig ilyen szomorú – jegyezte meg, amikor a kislány elhallgatott. – Az év többi napján boldog és elégedett, hisz itt mindenki szereti és tiszteli. No meg, nem is igen lenne ideje a búsulásra, annyi a dolga. A falubelieknek folyton szükségük van valamire: járdának való lapos kövekre, madáritatókra, kerti tavacskákra, emléktáblákra, és ha arra kerül a sor, sírkövekre. És nézd csak – emelte le Tobozka apó a polcról az egyik, lovat mintázó könyvtámaszt –, kedves kis kőfigurái ott vannak Manóvölgy minden házában.
– Nahát! – simította végig a formás kőparipát a kislány – hányszor megcsodáltam már, de nem tudtam, ki készítette.
Másnap reggel Titinke egy nagy bögre aludttejjel állított be Kavicshalmi mesterhez, és a döbbent kőfaragónak hosszú előadást tartott az alkoholfogyasztás káros következményeiről.

No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...