30 August 2016

Rózsa

Rebbenő kis pilleszárnyak
Óarany időkbe zárnak
Zsályaillat leng az égen
Angyal mosdik benne éppen



27 August 2016

Utóhatás

Fülembe súgott, nyakamba csókolt,
Mégsem hallottam meg intő szavát.
Tengernyi kinccsel épp akkor léptem
Még csak a nyárba át.

Szédülten álltam a város előtt.
Kezemben poggyász, lelkem meztelen.
Átizzadt testem prédának dobtam,
S Párizs játszott velem.

Tombolt a nyár, és sodort magával.
Törékeny fény a Szajna habjain.
Hulló levéllel szórtam a szélbe
Hóbortos álmaim.

Két kezem üres, lelkemen lakat.
Itt állok újra a város előtt.
Könnytelen szemmel siratom egyre
Az eljátszott időt.



25 August 2016

Rohansz...

Rohansz, a célt már kitűzted.

Az évek feléd

intenek nevetve, vagy épp
csak biccentenek egyet mogorván,
és néhány észre sem vesz, úgy
fut melletted el.

Erős vagy mindig,

ha kell, de aztán elteszed
a jelmezt, sétálsz tovább a felhők
között - egy szökött isten. S ha
már semmid sincsen,

rájössz, az út volt a lényeg.




20 August 2016

Állatkerti szelfi parti

Egyszer egy kis elefánt
(rühellte a tudományt)
megevett száz tulipánt,
s három vödröt telehányt.

Magasra nőtt a zsiráf.
Látja, mi van odaát.
Sosem húzza ki magát,
így leplezi zavarát.

Izomagyú krokodil,
tó vizébe bepisil.
Ropogtatná csigolyád,
akár te egy ropikát.

Marabunknak nyaka pőre.
Nincsen sálja, nincs kendője.
Fél, hogy kiszárad a bőre,
ezért nem ül repülőre.

Fütyörész a szurikáta,
boldog, hogy nem fáj a háta.
Biztos benne, másnak fájna,
ha két lábon ennyit állna.

Sírdogál a szurikáta,
kapott egy kis szurikát ma.
Ezért olyan furi, kába,
mintha bárkán furikázna.

Egymagában ül a majom.
Vakargatja hasát nagyon:
Bárcsak itt lenne a csajom,
bolháimat nyomná agyon!
Menő vagyok, én is tudom.
(Teszi magát kinn a napon.)
Majmoljanak bátran, hagyom!
Nincsen ezzel semmi bajom.

Rabosítva a menyét.
Megharapta a menyét.
Bírája a papagáj,
csupa kellem, csupa báj.
Esküdt lett egy tucat bolha...
A tárgyalás elnapolva.


13 August 2016

Válasz helyett

Úgy szeretnék néha szólni,
Ha kérdezel, válaszolni.
De mindhiába, nincs szavam,
Nem ismerem még önmagam.

Úgy szeretnék menni bátran,
Büszkén szegni föl az állam.
És nevetni önfeledten,
Meglapulni egy szerepben.

Úgy szeretnék elillanni,
Hátra lábnyomot se hagyni.
Tükörben lesni arcomat,
Megtudni végre, kit mutat.

És szeretnék hosszan írni,
Mindig mindent megköszönni,
De most is megtorpan kezem:
Még önmagam sem ismerem.









09 August 2016

Ballagunk...

Ballagunk, a bánat földig ér.
Hátunk mögött a megrakott szekér.
Néha bús fejünkre sújt a bot.
Sebaj, szakítunk rá egy csillagot.
Ballagunk, térdig kopott a rét.
Gazok növik be fönn az ég sebét.
















We walk along

06 August 2016

Szonettkoszorú

vagy valami olyasmi

Úton

I.

Szoríts magadhoz és vezess tovább.
Ha lábaimban nincs már több erő,
Ha bűneimnek terhe egyre nő,
Ó, vedd a lelkem ígérő szavát.

Ha víz sodorja lépteink nyomát,

Ha válaszokra nem maradt idő,
A múltamból kérlek te jöjj elő,
Emelj karodba, úgy vigyél tovább.

Ma itt vagy éjem őrzöd éberen.

Figyellek illatodtól részegen,
S elringatózom angyalszárnyadon.

A két kezedben szívem megpihen,

A két szemed megsúgja: létezem.
Forró öledben szunnyad holnapom.

II.


Forró öledben szunnyad holnapom,

Agyam sötét falak közt körbe jár,
Kezemben ott a mindig telt pohár,
Kis utcanők osztoznak gondomon.

Az életem folyik le torkomon,

Az álmomat parányi kapszulák
Segítik, s reggel ők visznek tovább.
A hajnal hol talál, sosem tudom.

Szemed sötétje most az istenem,

Tüzében izzik elveszett hitem.
Ne hagyj magamra, kell az oltalom.

Ígérem, érted bármit megteszek,

Erőt, ha kell, a Sátántól veszek.
A tegnap minden bűnét eldobom.

III.


A tegnap minden bűnét eldobom,

A halk szavak megváltó éjjelén
Te kérdezel, s mindent ígérek én,
A Hold ezüstfény glóriába von.

Könnyű kezed lehűti homlokom,

Karodba fúj a forró déli szél,
A vén hajó ma végre révbe ér,
És megpihen rég vágyott partodon.

Az égen, nézd, csak kettőnkért ragyog

Együtt a Nap, a Hold, a csillagok,
Ó nézd, hogy bámul ránk a nagyvilág,

A fák, a tó, a ház, az emberek.

Léptünk alatt a macskakő nevet.
Elindulunk az álmaink nyomán.

IV.


Elindulunk az álmaink nyomán.

A csillagoktól perceket csenünk,
Mézillatú csöpp álmokat szövünk,
S a hajnal ringat el kék bársonyán.

Futunk bután egy titkos hely után

Kutatva, hol majd egymagunk leszünk,
Hol két mindennél szebb szó lesz nevünk,
S mit egyszer otthonnak hívunk talán.

De néha érzem, megroggyan a térd,

Az őrület rémült agyamba tép,
És látom már a végzetes hibát.

A lábam újra visz lezülleni,

S én nem tudom elölről kezdeni.
Ne hagyj magamra, rázz fel és kiálts!

V.


Ne hagyj magamra, rázz fel és kiálts!

Rád bízom rég megfáradt testemet,
Mit éjjelente álmom eltemet,
Lezárva végleg kínjaim sorát.

De mégis újra, újra visszaránt

Egy józan látomás, üzen nekem
A lassacskán eltűnő értelem:
Lehetne máshogy is, hát meg ne bánd!”

Hisz kívánságaim százan lesik,

Nevem, tudom, minden kaput kinyit.
Tekintetedben mért a fájdalom?

Az árnyék mellett mindig ott a fény,

Fogadj el így, nézd mindkettő enyém.
Elég a könny, elég a szánalom.

VI.


Elég a könny, elég a szánalom.

Ma nézz az én szememmel és csodáld
A fűt, a fát a házak ablakát,
Szivárvány ívén sáros lábnyomom.

Az én fülemmel halld a dallamot,

Az ég sikolt vad kék szimfóniát,
A Föld felfalja lassan önmagát,
S vadul dobolnak őrült angyalok.

Jöjj fogd erősen reszkető kezem,

Ma éjjel kérlek egyszer szállj velem.
Forgassa meg szerencse csillagom,

Hisz életem csak gördülő kerék,

Miként ad, úgy vesz újra el reményt,
A múlt lihegve vár a vállamon.

VII.


A múlt lihegve vár a vállamon,

Fülembe búgja bíbor dallamát:
Ne állj meg itt, tudom, hogy többre vágysz!”
S hogy elsodorjon bénultan hagyom.

Hát jöjjetek, ti bódult nappalok,

Ti hajnalokba hulló éjszakák,
Ti inni mindig kész álcimborák,
Ti ismeretlen vágyott otthonok.

Ó mennyiféle szín és hang a Föld,

És mennyi lány tud adni még gyönyört,
Ó add, hogy újra, újra éljem át!

Kitárt szemembe olvad mind a fény,

Alattam imbolygó pokol zenél,
Az ég dobolja szívem ritmusát.

VIII.


Az ég dobolja szívem ritmusát,

Kezed remegve jár az arcodon,
Fülembe zeng az elcsattant pofon,
Egy ér kísér most minden dobbanást

Hajad tövén. Lesem a válaszát,

S szíved szavát szitokkal szaggatom.
Fagyöngy-fehér hited bemocskolom.
Ne sírj, ne kérj, rám nem kell, hogy vigyázz.

Szemed tavában tombolhat vihar,

Ó hidd el, engem többé nem zavar.
Csak menj, rohanj! Magamtól féltelek.

Ha rád találok szemhéjam mögött

Az álmaimban két karom között,
Töröld le könnyeim ma úgy szeress.

IX.


Töröld le könnyeim ma úgy szeress,

Borotvapengében kapaszkodom,
A vércsepp hangjegy lesz az asztalon.
Vörös betűk kiáltanak neked.

Veled találom meg, mi elveszett,

A halk harmóniát a húrokon.
Tehozzád írom minden új dalom.
Ne hívj, ne jöjj, még mindig féltelek.

Száz széttépett levél a zongorán,

A hangod hallom minden éjszakán.
Legjobb talán, ha végleg elmegyek.

Ki tudja mit hoz majd az ébredés,

Egy újabb nap, egy újabb tévedés.
Az összegyűrt szavak megmentenek.

X.


Az összegyűrt szavak megmentenek.

Lágy tested íve testemnek feszül,
Aranyhajad ragyog arcod körül,
Egy mozdulatból is megértelek.

Egy pillanat, mindennél édesebb,

S a fájdalom ma messze elkerül,
A Volt a Lesz -ben lassan elmerül,
A túlsó part most sokkal élesebb.

A porból szedted össze álmaim,

Eltékozolt, megsárgult kincseim.
Te vagy nekem az ajtó és a kulcs,

Az egyetlen te vagy, ki ismered,

A ráncaim mögött a gyermeket.
Ha elveszett a hajnal, hát hazudj!

XI.


Ha elveszett a hajnal, hát hazudj!

Mert kell, hogy higgyem, felkel majd a Nap,
Elűzi párnámról az árnyakat,
Csak ülj mellém, és várj, ha várni tudsz.

Talán a ködből egyszer fényre fut

S mesél sok rég elillant pillanat
Mézillatú aprócska titkokat,
S mi nem szabadna, mind eszünkbe jut.

Tudom már rég, neked mi mennyit ér,

Hisz mindent adsz maroknyi semmiért.
Elmondanám, hogy általad vagyok,

Szétszaggatott akkord az életem,

Kezedből tétován szemezgetem,
A szél fejez be minden mondatot.

XII.


A szél fejez be minden mondatot,

Hideg hegyek fölé fúj hirtelen,
Örök zenébe zár a végtelen,
Ez itt a hely, hol egymagam vagyok.

Itt nincs teher meggörnyedt vállamon,

Itt nincs több harc, és nincs több küzdelem,
Itt nem kell érv, és nem kell értelem...
Itt nincs helyem, vár rám az otthonom.

A könnyeidből fűztem láncokat,

Megismerem ezernyi arcodat,
Feloldozást csak tőled várhatok.

Nézd hozzád visznek tépett szárnyaim,

Tebenned égnek újra vágyaim,
Gyújts fényeket nekem, ha indulok.

XIII.


Gyújts fényeket nekem, ha indulok.

Súgj terveket, ne lépjek céltalan,
A hangod add nekem, ha nincs szavam,
A csönd legyél velem, ha fájdalom

Sikolt, legyél víz száraz ajkamon,

Legyél a védelem, ha vád alatt
A bűneim fejemre vallanak
Ott fönn, a végső, égi Fórumon.

Az ígéret legyél a holnapért,

A válasz légy, ha kérdezem, miért
Menjek tovább, ha túl nehéz az út.

Legyél a múlt, legyél jelen, jövő,

Ha elfogyott a kölcsönkért idő,
Nem álmodom, tudom, nincs visszaút.

XIV.


Nem álmodom, tudom, nincs visszaút.

Nem számít többé bűn volt vagy erény,
Hibáztam, vagy az élet volt kemény.
Dacos hited a biztos útra húz,

A rettegés, ha olykor még lesújt,

Nem számít többé, elfogadtam én:
Fejem fölött Damoklész kardjaként
Már mindörökre ott lebeg a Múlt.

A lelkem ünneplőbe öltözött,

És bátran lép a sorfalak között,
Vár rám a fény a híd túloldalán.

A mondatok ma lángra gyújtanak,

Szavakból szőnek súlyos fátylakat,
Szoríts magadhoz, és vezess tovább.

XV.


Szoríts magadhoz, és vezess tovább.

Forró öledben szunnyad holnapom.
A tegnap minden bűnét eldobom.
Elindulunk az álmaink nyomán.

Ne hagyj magamra, rázz fel és kiálts!

Elég a könny, elég a szánalom!
A múlt lihegve vár a vállamon,
Az ég dobolja szívem ritmusát.

Töröld le könnyeim ma úgy szeress,

Az összegyűrt szavak megmentenek.
Ha elveszett a hajnal, hát hazudj!

A szél fejez be minden mondatot,

Gyújts fényeket nekem, ha indulok.
Nem álmodom, tudom, nincs visszaút.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...