28 January 2016

Az elveszett varázslatok






















Egyszer volt, hol nem volt, tegnap vagy tán ezer esztendeje, a világ legkerekebb szögletében volt egy gazdag, virágzó birodalom. Az emberek elégedetten éltek, szívesen dolgoztak, mert munkájuk mindig meghozta gyümölcsét. Tehenet fejtek, birkát legeltettek, csirkét neveltek. Fát vágtak, bányásztak, adtak-vettek, arannyal, ezüsttel, gyémánttal kereskedtek. Gyártottak is minden félét, hasznosnál hasznosabb dolgokat: a bognár kereket, a tímár bőröket, a kovács ekevasat és patkószeget, a gólya gyerekeket.

Történt egyszer, hogy ez a gólya a királyi palotába is ellátogatott, és a bölcsőben egy mosolygós fiúgyermeket hagyott. Nagy volt az öröm! Száz ágyúlövés adta hírül az alattvalóknak, hogy a trónörökös megszületett.
Békés, nyugodt esztendők jöttek. A kis királyfi szépen cseperedett, hamarosan már legendák keringtek a városban eszességéről, kedvességéről, jólelkűségéről. Egy ilyen történet szállt szájról szájra arról a szegény parasztasszonyról is, aki neki köszönhette sorsa csodás jóra fordulását. Az asszony özvegyen maradt újszülött gyermekével. Hiába dolgozott látástól vakulásig, egyedül nem tudta kifizetni adósságaikat, így előbb a földjét, majd a házát is elvesztette. Kétségbe esve kóborolt a városban szállás és munka után kutatva. De hiába! Amikor rájuk esteledett, egy kapualjba húzódott síró gyermekével, és a puszta földön hajtották álomra fejüket. Másnap hajnalban a királyfi éppen az iskolába sietett, amikor észrevette őket. Megállíttatta kocsiját és szóba elegyedett az asszonnyal. Szomorú sorsukat hallva annyira megesett a szíve rajtuk, hogy hintójába ültette és a várba vitette őket. Ott aztán a királyné vette gondoskodó szárnyai alá anyát és gyermekét. Az özvegynek a konyhán talált helyet, kislánykája pedig a többi várbéli gyermekkel együtt nevelkedett. Elröppent néhány év, és Lili (mert így hívták a gyermeket) okos, gyönyörű hajadonná serdült. Minden férfi szeme megakadt rajta, egyedül a királyfi nem vette észre, pedig a kis szobalány szíve csakis őérte dobogott.

A királyfi huszonegyedik születésnapját fényes bállal ünnepelték. Lili a főúri pompától távol, egy parányi ablakmélyedésben üldögélt álmodozva. Odakint lassan megeredt a hó.
– Nahát, az idén milyen korán beköszöntött a tél – gondolta, és mosolyogva nézte a hatalmas hópelyheket.
Nem is sejtette, hogy ez a tél megváltoztatja majd az életét. Ahogy nem sejtette senki, hogy ez a tél más lesz, mint a többi, hogy ezt a telet még az ük-ük-ükunokáik is borzongva emlegetik majd.

Februárban mindenki napfényre kiéhezve várta a tavaszt. Márciusban még reménykedtek, hogy majd csak ideér, áprilisban már csak dideregtek. Elfogyott az utolsó szál tűzifa is. Az uralkodó elrendelte, hogy kezdjék el kivágni a királyi erdőket, és összehívta a minisztertanácsot.

A tanácsteremben nagy volt a nyüzsgés. Még azok a magas rangú urak is megjelentek, akik rendszerint elbliccelték az ilyen összejöveteleket. Elsőként a mezőgazdasági miniszter emelkedett szóra. Amolyan selypítős, pojácaforma.
– Tragikus a helyzet! A parasztoknak már a kertekben kellene dolgozni. Vetni a borsót, zöldségeket, retket, salátát… De még mindent hó borít! Ha ez így megy tovább, még rosszabb lesz a helyzet. Úgy hallottam, hogy néhol az emberek már úgy ki vannak éhezve, hogy kezdik felfalni a vetésre szánt borsót, babot, krumplit, hagymát.
– Mindenkinek szüksége van vitaminokra, különben járványok ütik fel a fejüket – vágott közbe dr. Vitaminusz, a birodalom egészségének őre, tudós koponya, a szakálla hosszú, az orra meg görbe.
– Hajaj! Hamarosan nemcsak vitaminhiány lesz, hanem éhínség is, mert nemcsak a főzeléknek való fogyott el, hanem a takarmány is. Ha az állatokat nem tudjuk kiengedni a legelőkre, az istállókban előbb-utóbb csontvázak fognak ácsorogni. Nem lesz tej, nem lesz hús sem!
– Talán megoldaná a gondokat, ha külföldről hoznánk be élelmiszert – próbálkozott bizonytalanul a király, de a külügyminiszter fásult arccal leintette.
– A szomszédainknál sem jobb a helyzet.
– Khm, khm. Szabad megjegyeznem, hogy amúgy sem tudnánk fizetni, üres a kincstár – suttogta sápadtan a kamarás.
– Hát az aranybányák, gyémántbányák? – ordított őfelsége. Az ő arca éppen hogy piros volt a tehetetlen dühtől. De nem ijedt meg tőle a bányaügyi miniszter, egy szikár, egyszerű, józan eszű ember. Higgadtan, halk szóval válaszolt, s mint mindig, most is igaza volt.
– Amelyik bánya még nem omlott be a rengeteg hó súlya alatt, az is olyan veszélyessé vált, hogy nem küldhetjük le az embereket. Egyébként is annyira gyengék, hogy nem sok hasznukat vennénk.
Erre aztán nem volt mit mondani. Nagy, nagy csönd lett a tanácsteremben, olyan nagy csönd, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha az összes légy meg nem fagyott volna már réges-rég. Ebben a nagy némaságban emelkedett szóra a királyfi.
– Édesapám, én még ma útra kelek, és addig vissza nem jövök, amíg a tavaszt meg nem találom. S ha megtaláltam, esküszöm, elhozom népemnek bármi áron!
Tapsviharban tört ki e szavakra a tisztelt tanács.
– Igen ezt kell tenni, nincs más választásunk! – mondogatták. A hadügyminiszter pedig rögvest intézkedett, hogy a királyfit kísérje el egy százfőnyi sereg. A palotában nagy sürgés-forgás támadt. Készültek a katonáknak az elemózsiás csomagok, a váltás ruhák, fényesítették a páncélokat, köszörülték a kardokat. Mindenki örült, hogy végre történik valami, és nem csak várják ölbe tett kézzel, hogy a tél legyőzze őket, és végül mind megfagyjanak.

Egyvalaki búsult csak, a kis Lili. Féltette szerelmét, hogy a hosszú úton még valami baja esik, és az igazat megvallva, szánta önmagát is, hisz mi öröme marad az életben, ha többé nem lesheti meg titokban a királyfit, ahogy a hosszú folyosókon végigsiet, vagy az udvaron a lovára pattan.
– Egyetlen megoldás van mindkét bajomra – jutott végül elhatározásra. Hosszú haját feltűzte, s bebújt a raktárból elcsent katona gúnyába.
A sereg az istállóknál sorakozott fel. A főlovászmester egy hosszú listát böngészve osztotta a lovakat.
– Na, ezzel megvolnánk – biccentett egyet elégedetten, s már kezdte volna föltekerni a terjedelmes papírost, amikor észrevette a sor végén álldogáló Lilit. – Te meg mit keresel itt? Arról volt szó, hogy százan lesztek. Vagy lehet, hogy elszámoltam valamit?
A főlovászmester gondterhelten simogatta kis kecskeszakállát.
– Na, mindegy! Nem fogom miattad elölről kezdeni az egészet!
Összevonta bozontos szemöldökét és alaposan szemügyre vette az előtte álló karcsú legénykét.
– A lovaim sajnos elfogytak, de amilyen nyeszlett kis fickó vagy, nem is paripa való neked – mondta, azzal elővezetett az istálló sarkából egy szamarat.
Bezzeg volt nagy nevetés, amikor társai meglátták.
– Vigyázz, még agyonnyom a páncélod!
– Micsoda táltos! Csak győzz vele a nyomunkban maradni!
– De ne siess nagyon, mert még valaki azt találja hinni, hogy közénk tartozol, te huszárok szégyene!
Azzal megsarkantyúzták lovaikat és kivágtattak a várkapun. Lili elkeseredve ügetett utánuk. Bizony volt gondja elég! A páncélruha nyomta a vállát, törte a térdét, ráadásul iszonyúan hideg volt, a sisak szinte a fejéhez fagyott. Szegény csacsija meg minduntalan elakadt a hóban, ami hol a hasáig, hol a nyakáig ért. Amikor a seregnek már a nyomát is alig látták, egy paraszt állt meg mellettük, aki lovas szánján a vásárba igyekezett. Gondolta, segít a fiúnak kiásni azt a szamarat a hóból. Amíg dolgoztak, Lili alaposan szemügyre vette az ember szánját, s végül egy meglepő ötlettel állt elő.
– Mondja csak gazduram, elcserélné velem a szánkóját a páncéljaimért?
– Aztán mihez kezdenél vele? A szamarad nem tudná húzni, hiszen magában is csak botladozik!
– Hadd legyen az az én dolgom! – nevetett a lány.
A paraszt alaposan meghányta-vetette magában a javaslatot, és arra jutott, hogy ha a vértet eladja, nemcsak új szánt vehet magának, de marad az árából még vásárfiára is az asszonynak meg a gyerekeknek.
– Itt a kezem, nem disznóláb! Csapj bele! – kiáltotta, s azzal meg is kötötték a vásárt.

S hogy mire kellett Lilinek a szán? Leszerelte a talpait, s puha bőrszíjakkal a csacsi patáihoz kötözte őket. A rémült állat eleinte megállni sem tudott a lábain, de Lili türelmes, ügyes tanárnak bizonyult. Kedves szavakkal, biztatással, simogatással okította hosszú fülű tanítványát, aki hamarosan úgy belejött a síelésbe, hogy estére utol is érték a királyi csapatot.






















Egy kis falu határában vesztegeltek. A királyfi a plébánosnál próbált kvártélyt s némi meleg vacsorát szerezni embereinek. Ám a plébános csöppet sem örült a királyi vendégnek.

– Nem tudunk mi adni semmit! Olyan szegény a falu, hogy még harangunk sincs! Látják, üresen tátong a templomtorony.
A beszélgetés alatt Lili hercege háta mögé furakodott, s most kissé remegő hangon megszólította.
– Felség, ha a páncélruhákat a falunak adnánk, a rengeteg vasból biztos tudnának önteni egy kisebb harangot.
A plébános izgatottan fülelt, s igencsak kedvére való volt, amit hallott.
– Egy harang szavára szívesebben járnának misére a báránykáim – mondta.
A döntés a királyfi kezében volt. Sóhajtva nézett végig vitézein.
– Na de egy sereg páncélzat nélkül?!
– Én bizony örömmel felajánlom a sisakomat, de csak akkor tudom levenni a fejemről, ha valahol átmelegedhetem végre, ugyanis teljesen a homlokomhoz fagyott – szólt közbe egy kiskatona, akinek már a foga is vacogott a hidegtől.
– Én is szívesen megválok ettől a rakás vastól, a kesztyű véresre dörzsölte a széltől kiszáradt kezemet.
– Igaz, ami igaz, nem túl kényelmes ez az öltözék ilyen cudar időben – fordult a királyfi a paphoz. – Vigye a harangnak valót, és szállásolja el vitézeimet, de szaporán ám!
Földerült a plébános úr holdvilág képe, s pillanatok alatt jutott hely mindenkinek. A vacsora kissé szegényes volt ugyan, de hiába, ínséges idők jártak mindenfelé. Elégedett volt a lelkipásztor, és vele örült a nyája is. Az asszonyok még sapkákat, sálakat, kesztyűket is kötöttek a katonáknak.

Amikor másnap útra keltek, érezték rögtön, hogy mennyivel kényelmesebb így a lovaglás: hideg páncél helyett puha gyapjúba bugyolálva. Jóval hosszabb utat is tettek meg estelig, mint az előző napon. Sötétedéskor megálltak egy fogadónál. A fogadós azonban nem sokat hederített rájuk. Idegesen rohangált fel s alá, az emeletről pedig hangos gyereksírás hallatszott.
– Nem érek én rá az urakkal foglalkozni! A feleségem beteg lett. Nem is csoda, ilyen időben! Bevittem a városba, a kórházba. Ott is kellett hagyjam. Tüdőgyulladás, azt mondják. Most itt vagyok pólyás fiacskámmal egymagam. Szegény gyerek órák óta bömböl. Ráadásul egyre jobban bűzlik is. Valami nagy baja lehet! Nem tehetek mást, bezárok és elviszem őt is az orvoshoz.
– Mielőtt kivinné a csöppséget a fagyos éjszakába, megengedi, hogy megnézzem?
A férfi abbahagyta a futkosást, és reménykedve nézett a vékonyka katonára.
– Maga tán doktor?
– Nem, nem vagyok doktor, de talán mégis tudnék segíteni rajta.
A fogadós nagyot sóhajtva intett, hogy menjen csak, mire Lili eltűnt a gyerekszobában. Pár perc sem telt el, s csodák csodája, a gyereksírás máris abbamaradt. A katonák elképedve bámulták a vastag tölgyfaajtót, és még jobban leesett az álluk, amikor Lili megjelent karján a csecsemővel.
– Kutya baja sincs ennek a babának, csak a pelusát kellett kicserélni. Meglátja, még jobb kedve lesz, ha egy kis tejet is kap.
A kocsmáros megkönnyebbülve szaladt a konyhába, s míg Lili a fiát cucliztatta, ő olyan vacsorát ütött össze vendégeinek, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. Az evéstől, ivástól megjött a hangjuk is. Tréfálkoztak, nevettek, és élcelődésük célpontja most is, mint általában, Lili volt.
– Hé, te tökmag, jobban áll a kezedben a gyerek, mint a kard!
– Konyhában a helyed, nem a csatatéren! – kiáltozták innen is, onnan is.
Lili némán hallgatta beszédüket, nem is hederített rájuk. A királyfi azonban megelégelte a dolgot, és csöndre intette a gúnyolódókat.
– Ha ez a legényke nem lenne köztetek, már második napja csak az éhkoppot nyelnénk. Elég legyen hát a sértő szavakból! – mordult a hangoskodókra.
A katonák megszégyenülten elhallgattak, uruk pedig töprengve nézte törékeny kis vitézét. Valahogy ismerősnek tűnt neki a finom vonású arc, és mintha látta volna már valahol a gyermeket ringató karcsú kezeket.
– Eh, hogy ne ismerném, hisz az én emberem! És nem is akármilyen legényke! Már másodszor húzott ki minket a bajból az eszességével. Meg fogom jutalmazni érte – gondolta, és seregével együtt nyugovóra tért.

Hajnalban tovább indult a csapat, és Lili azt a parancsot kapta, hogy ezentúl nem tágíthat őfelsége mellől. Azon a napon gyorsan haladtak. Lili szinte lebegett a boldogságtól. Síelő csacsija nem is érezte a súlyát. Alkonyatkor egy sűrű rengeteg erdőhöz értek. Az erdő szélén egy tábla tudatta a vándorokkal, hogy ez itt a Világ vége. A világ végén egy elhanyagolt uradalom feküdt. Gazdája, Nekeresd gróf, szívesen látta a herceget és kíséretét. Bőségesen megvendégelte őket, annak ellenére, hogy nem volt egyetlen szolgája sem. A királyfi szóvá is tette:
– Hol a cselédség, az inasok, hol a szakács? Már megbocsáss kedves rokon, de láttam, hogy a feleséged süt-főz a konyhában egymaga.
– Ne is kérdjed kedves öcsém! Tizenkét haramia tanyázik a környéken. Időről időre rajtunk ütnek, és elvisznek mindent, amit találnak. Én csak a gazdálkodáshoz értek, sosem harcoltam, seregem sincsen. Nem tudtam megvédeni az embereimet, azok meg az örökös rettegést megelégelve, szép lassan az utolsó szálig elmenekültek erről a vidékről.
A királyfi megszánta Nekeresd grófját.
– Nem hagyhatlak magadra szorult helyzetedben! Jó vitézeimet itt hagyom neked, ők majd ellátják a gaz rablók baját. Örömmel maradnék jómagam is, de sietős a dolgom: a tavaszt kell elhoznom szép hazámba.
A gróf eleinte nem akarta elfogadni ezt a nagylelkű ajánlatot, de a királyfi addig erősködött, hogy végül belátta, nem ellenkezhet vele.
A herceg leghűségesebb emberét bízta meg a sereg vezetésével, s meghagyta neki, hogy ha legyőzték az útonállókat, térjenek vissza az öreg királyhoz, és segítsék mindenben, amiben csak a segítségére lehetnek. Ezután nyakába akasztotta tarisznyáját és elbúcsúzott katonáitól. Ekkor akadt meg a szeme Lilin.
– Hogy hívnak téged, fiam? – állt meg előtte.
– Li... Lipót vagyok – vágta rá a lány, és fülig pirult a füllentés miatt.
– Úgy látom, a harchoz gyönge lennél, én viszont hasznát venném a csavaros eszednek. Kedved lenne-e velem tartani? – nézett rá komolyan.
Lilinek ismét az arcába szökött a vér, de most a boldogságtól. Megszólalni nem tudott, de akkorát bólintott, hogy a katonasapka csaknem leesett a fejéről.


Kettesben vágtak hát neki a világ végén is túl kezdődő hólepte erdőnek. Mentek, mendegéltek, és beszélgettek. A királyfi örült, mert Lipót jókedvű, szórakoztató útitársnak bizonyult. Egyedül magáról nem akart beszélni. Ha gazdája erről faggatta, ügyesen mindig másra terelte a szót.

Már mélyen bent jártak a rengetegben, amikor hirtelen fájdalmas vonyítás ütötte meg a fülüket. A közelben egy csapdába esett róka vergődött kétségbeesetten. Liliék gyorsan kiszabadították, és bekötözték törött lábát. Utoljára még egy pogácsát is tettek elébe, hogy erőre kapjon, s mosolyogva indultak volna tovább, amikor a róka váratlanul megszólalt.
– Köszönöm, hogy segítettetek rajtam! Jó tett helyébe jót várjatok.
– Te tudsz beszélni? – kérdezték tőle elképedve.
– Most mit csodálkoztok? Ti jártok erre, ahol még a madár se jár! Szóval, ha helyreraktátok leesett állatokat, elmondhatnátok, hogy mi járatban vagytok.
– A tavaszt keressük – nyögte ki végre a királyfi.
– Hm, hm – hümmögött a róka, füle tövét vakargatva – sajnos ebben nem tudok segíteni, de ismerek valakit, aki talán útbaigazíthat benneteket.
Sántikáló barátjukat követve egy tisztásra értek. A tisztáson egy kunyhó állt, ami alig látszott ki a hóból. Kopogtattak és beléptek. Odabent a tűznél, egy töpörödött anyóka ült.
– Adjonisten jó estét, öreganyám!
– Öreganyád ám a térded kalácsa! – mordult rájuk a vénasszony.
– Elnézést – hebegte a királyfi –, csak illendően akartam köszönteni.
– Illendően? Nem mesét olvasol, fiam! Na mindegy, ha már itt vagytok, osszátok meg velem szerény vacsorámat, és közben mondjátok el, mi szél fútt erre benneteket.
– A tavaszt szeretnénk megtalálni, hölgyem, hogy elvigyük az embereknek, akik már nagyon szenvednek a hosszúra nyúló téltől.
A banya hangulatának láthatóan jót tett a „hölgyem” megszólítás, barátságosan elmosolyodott, elővillantva mind a két vasfogát.
– Szóval a tavaszt keresitek – motyogta bólogatva, és tetőtől talpig végigmérte mindkettőjüket. Végül a királyfira szögezte szúrós fekete tekintetét.
– Addig bizony meg nem találod, amíg ki nem nyílik a szemed – mondta röviden, s ezzel be is fejezte a beszélgetést.
Hiába tiltakozott a királyfi, hogy az ő szemének semmi baja, hiába erősködött, hogy tökéletesen lát, hiába követelt magyarázatot, egyetlen szót sem tudott többé kihúzni az öregasszonyból. Szegény még akkor is morgolódott, amikor hajnalban újra nekivágtak a fagyos világnak. Lili gondolataiba mélyedve követte.






















A csípős téli szél lassan-lassan elfújta a rosszkedvüket. Tréfálkozva ballagtak az újra nekieredő hóesésben, amikor váratlanul egy véres jelenet szemtanúi lettek. Régi ismerősük, a most már nem is annyira sánta róka, épp abban a pillanatban érte utol kiszemelt áldozatát, egy teljesen kimerült, piros szemű nyuszit. Lili nyomban rohanni kezdett feléjük. Kiáltozott és dühösen hadonászott a karjaival.
– Ereszted el rögtön azt az ártatlan állatot! Ezért mentettük meg az életedet? Nem szégyelled magad?
A róka sértődötten leült a nyúl mellé.
– Talán azért mentettél meg, hogy most éhen haljak? – kérdezte szemrehányóan.
Közben a királyfi is odaért, s hogy a róka éhe is csillapodjon és a nyuszi is megmaradjon, elővette tarisznyájából az uzsonnáját. Miután így igazság tétetett, a róka elégedetten belakmározott és eloldalgott, a nyuszi pedig pihegve hálálkodott.
– Jó tett helyébe jót várjatok, mondjátok, mit kívántok.
– A tavaszt szeretnénk megtalálni.
– Én sajnos nem tudom, merre menjetek, de ismerek valakit, aki talán segíthet nektek. Gyertek utánam!
A nyúl egy tisztásra vezette őket, ahol kis házikó állt. A házikóban egy apróka anyó melegedett a tűznél.
– Szép jó estét, asszonyom! – köszöntötték illendően.
– Szerencséd, hogy nem öreganyádnak szólítottál – tápászkodott fel a vénség a kemencepadkáról. – Mi járatban vagytok erre, ahol még a madár se jár?
– A tavaszt keressük, kutatjuk, mert ennek a szörnyű télnek csak nem akar vége szakadni.
Az öregasszony alaposan szemügyre vette őket, és ráncos kezeit a királyfi vállára téve csak ennyit mondott:
– Addig ugyan meg nem találod, amíg ki nem nyílik a szemed.
– Na tessék – nyögött fel a királyfi –, most ő is ezzel az ostobasággal jön. Mondd csak Lipót, te is vaknak tartasz engem? – faggatta elkeseredetten Lilit. – Azt hittem, jó trónörökös vagyok, mindig megláttam a legkisebb igazságtalanságot is, mindig észrevettem, ha valahol segíteni kellett, nyitott szívvel fogadtam minden jó dolgot, akkor hát miért kell most ezt hallanom?
Lili zavartan hallgatott. Egyre az motoszkált a fejében, hogy egy valami van csupán, amit a herceg nem látott meg: az ő végtelen szerelme. A boszorkány talán olvasott a gondolataiban, mert mélyen a szemébe nézett, de úgy, hogy a leány nem állhatta tovább a tekintetét.
– Jobb lesz, ha továbbindulunk – mondta, és kituszkolta szerelmét az ajtón.

Csöndesen ballagtak. Csak a hó ropogott a lábuk alatt. A királyfi egyre azon tépelődött, hogy mit is ronthatott el. Hosszú-hosszú utat tettek meg, amikor Lili egyszer csak megállt és fülelni kezdett. Mintha valahol messze, egy macska nyávogott volna keservesen. Bizony egy jó órába is beletelt, mire a hang tulajdonosát megpillantották. A tarka bundás cicus egy hosszú faágon kuporgott, és miákolt rendületlenül.
– Mit keresel ott fönn, cicuskám? – kérdezte tőle Lili.
– Egy madarat akartam megfogni, és most nem tudok lemászni.
– Hogyhogy nem tudsz lejönni? Macska vagy, vagy nem? – kötözködött a királyfi, akinek még mindig rosszkedve volt a két vénasszony miatt.
– Jól van, na. A macskákkal is megesik olykor az ilyesmi, különösen, ha a ráfagyott zúzmarától ennyire csúszik a fa törzse, mint most.
– Látod-látod, így jár az, aki a kisebbet akarja bántani – dorgálta szelíden Lili.
– Azt hiszem, ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy megpróbálj leszoktatni a húsevésről, inkább szedjetek valahogy le innen – zsörtölődött a cirmos.
Megmentői sajnos egyáltalán nem tudtak fára mászni, ezért más módszerrel próbálkoztak. A királyfi addig ugrált, míg sikerült elkapnia egy lehajló vékony ágat. A terv az volt, hogy óvatosan addig húzzák lefelé, amíg el nem érik azt az ágat is, amin a cicus ül. Jól haladtak, a fa egyre jobban meghajlott, már csak centik hiányoztak, hogy elérjék céljukat, amikor reccs, a gallyacska letört, az ág visszalendült, és a macskosz, akár egy ágyúgolyó, a levegőbe röpült. Lili sikoltva eltakarta szemeit. A királyfi vigasztalón magához ölelte:
– Ne aggódj, a macskák mindig a talpukra esnek, nem lesz semmi baja, meglátod! Gyere, menjünk, talán megtaláljuk.























A balul végződött mentési akció súlyos kőként nehezedett a lelkükre. Szótlanul rótták az utat, míg rájuk nem sötétedett. A távolban halvány fénysugár pislákolt. Arra vették az irányt, remélve, hogy szállást kaphatnak éjszakára. Egy parányi kunyhóhoz értek. A kunyhóban vénséges vén anyóka főzögetett. Hátra sem fordult, amikor beléptek.
– Üljetek csak le, rögtön kész a vacsora – mondta.
A két vándor olyan fáradt volt, hogy már meg sem lepődtek ezen a fogadtatáson.
– Szóval a tavasz keresitek? – kérdezte, miközben elébük tette a gőzölgő zabkását.
– Csak azt ne mondja drága néni, hogy addig meg nem találom, amíg ki nem nyílik a szemem – rimánkodott csüggedten a királyfi.
– Nem akartam ilyesmit mondani, bár igaz az utolsó szóig. Én csak annyit tennék hozzá, hogy birodalmadban akkor fog beköszönteni a tavasz, ha megnősülsz végre.
Ezekre a szavakra a királyfi úgy pattant fel, mintha bolha csípte volna meg.
– Ennyi lenne az egész? – kiáltotta. – Akkor akár téged is nyomban feleségül veszlek, szépséges anyókám, ha ezzel véget vethetek népem szenvedéseinek.
– Nono! Csak ne gúnyolódj! Inkább higgadj le egy csöppet! – csitította a vénasszony. – Olyan lányt kell elvenned, aki szívből szeret téged.
A királyfi izgatottan fordult Lilihez:
– Mondd csak barátom, milyen embernek tartasz engem? Megszerethet valaki szívből, igazán?
A lány sápadtan bólogatott, s míg a királyfi aznap végre megkönnyebbülten, reménykedve hajtotta álomra fejét, ő csak hánykolódott a dunyhák között, reszketve, hogy annyi viszontagság után, most mégis elveszíti szerelmét.


Már pirkadat előtt kivetette magából az ágy. Kiosont a kunyhó mögé, levetette ruháit, s a friss hóban mosakodni kezdett. Hosszú, gesztenyeszín haja a hátára omlott, arcát pirosra csípte a hideg, nagy kék szemei pedig olyanok voltak, mint két bánatos nefelejcs. Éppen ekkor suhant el a Fagy az erdő felett. Megpillantotta a gyönyörű lányt, és nyomban belé szeretett. S ha már egyszer megszerette, nem teketóriázott sokat, megragadta és magával vitte.

Hamarosan a királyfi is fölébredt. Kereste mindenütt kis szolgáját, de sehol nem találta. Végül a ház mögött rábukkant a hóban heverő katonaruhára. Tanácstalanul tekingetett erre is, arra is.
– Keresel valakit? – szólította meg egy mókus, aki eddig érdeklődve figyelte az eseményeket a tisztás szélén álló tölgyfáról.
– Nem láttad véletlenül a legénykét, aki ezeket a ruhákat viselte? – kérdezte a királyfi.
– Biztos vagy benne, hogy fiú volt? Mert én csak egy lánykát láttam, méghozzá igen-igen szépet. A Fagynak is megakadt rajta a szeme, el is rabolta szegénykét. Bizony hiába keresed.
A királyi úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Magához ölelte a kis kabátot, s most már nem csodálkozott, miért olyan finom az illata.
– No, kinyílt végre a szemed, fiam?
A herceg összerezzent a hangra. A vénasszony ott állt a küszöbön, az ajtófélfának támaszkodva, és őt figyelte.
– Ó, drága jó néne, kérlek, segíts rajtam, mondd, mit tegyek, merre induljak, hogy megtaláljam.
– Sose félj, fiam, csak kövesd mindig a szíved szavát, és nem fogod elvéteni az irányt.

Az ifjú herceg elindult hát, hogy felkutassa szerelmét, akit elveszített, még mielőtt rátalált volna. Nagyokat sóhajtva taposta a havat, nem törődött semmivel, csak ment, amerre a szíve húzta. Harmadnapra egy palotához ért. Különös palota volt, annyi szent! Három méterrel a föld fölött lebegett, türkizkék színe messzire ragyogott a nagy fehérségben.
– Hahó! Van itt valaki? – kiáltott a királyfi, de nem kapott választ.
– Halihó! – kiáltott még hangosabban, de semmi sem történt.
– Hahó, halihó! Senki nem lakik itt? – próbálkozott harmadszor is, mire az egyik ablakban megjelent egy torzonborz fejecske.
– Mit halihózol? – szólt le dühösen. – A rendes emberek csöngetni szoktak.
A királyfi körülnézett, de sehol nem látott csengőt.
– Elárulnád, hogyan csöngessek?
– Ahogy mindenki más is: mondd szépen, hogy csingilingi.
– Csingilingi?
– Igen, csingilingi.
– Csingilingi, csingilingi, csingilingi – ismételgette a herceg engedelmesen, míg végre kinyílt az ajtó.
– Mit türelmetlenkedsz annyira? – morgolódott a torzonborz fejű emberke, akinek kerek kobakjához, hasonlóan kerek pocak tartozott.
– Bocsáss meg, de nagyon hosszú út áll mögöttem. A szerelmemet keresem, és a tavaszt… De nem jönnél egy kicsit lejjebb, kitörik a nyakam.
A türkizpalota lassan leereszkedett.
– Akkor most kit is keresel? A tavaszt, vagy a párod? – kérdezte a kis torzonborz csípőre tett kézzel.
– Mindkettőjüket.
– Hehe, látom olyan ember vagy, aki nem nagyon tud vigyázni a dolgaira – heherészett a pocakos.
A királyfi kezdte elveszíteni türelmét, s ezt a másik is észrevette. Gyorsan abbahagyta a vigyorgást, és komoly képpel közölte:
– A lányt sosem láttam, de ha a Tavasszal is megelégszel, akkor jó helyen jársz. Ez a palota az övé.
A herceg el sem akarta hinni, hogy végre itt áll a Tavasz kapujában. Mekkora lenne az öröm, ha Lili is vele volna. De bízott benne, hogy most már minden jóra fordul majd.
– Kérlek, szólj a Tavasznak, beszélnem kell vele!
A pöttöm alak azonban fontoskodva elállta a bejáratot.
– Nem találkozhatsz vele, nagyon beteg.
– Kobakka, elég legyen! – hallatszott egy kedves, gyönge, de nagyon határozott hang odabentről. – Vezesd hozzám a vendéget!
A Tavasz egy baldachinos ágyon feküdt, vékony volt és sápadt, mégis gyönyörű.
– Ó, kedves Tavasz, mennyire szomorú, hogy így látlak – térdelt mellé a herceg. – Az emberek szenvednek nélküled, mit tehetnék, hogy meggyógyulj, csak szólj, s az életem árán is elhozom a gyógyírt bajodra.
– Nem orvosság kell nekem, bátor ifjú! A gonosz Fagy elrabolta a varázslataimat. Nélkülük gyönge vagyok, mint a harmat. Nélkülük nem lesz napfény, nem lesz meleg, nem pattannak ki a rügyek a fákon, nem nyílnak virágok, és nem fakadnak dalra a madarak. Ha segíteni akarsz, szerezd vissza a Fagytól a varázslataimat.
– Ó, az az átkozott Fagy! Ő ragadta el az én szép mátkámat is, de nem nyugszom addig, amíg ki nem szabadítom őt, és esküszöm neked Tavasz, te is visszakapod a varázslataidat. Nem állíthat meg semmi sem.
A Tavasz hálásan nézett a királyfira, és egy szál vörös rózsát nyújtott át neki.
– Ez az utolsó virágom, ha ránézel, erőt meríthetsz belőle a hosszú úton. Járj szerencsével, szép dalia!
Kobakka, úrnője utasítására, feltöltötte a királyfi kiürült tarisznyáját, és megmutatta neki az ösvényt, ami egyenesen a Fagy otthonába, a Jégbirodalomba visz.

Ment, mendegélt a királyfi hét napon és hét éjszakán át, nem pihent meg egy pillanatra sem, még az elemózsiáját is csak úgy mentében kapta be. Végül a nyolcadik napon elérkezett Jégország határához. Itt azonban egy hatalmas jégfal állta útját. Ahogy ott nézelődött, hogy hol talál egy kaput, egyszer csak megakadt a szeme egy peckesen sétálgató macskán.
– Nicsak, kit látnak szemeim? Nem is sejted cicuskám, micsoda megkönnyebbülés nekem, hogy épségben talállak.
– Lám-lám, a megmentőm! – húzta el a száját finnyásan a cirmos. – Hát a társad, hol hagytad?
– Ne haragudj, nem akartunk a levegőbe röpíteni, szörnyen aggódtunk érted! Lilit pedig, sajnos elrabolta a Fagy.
– Lilit? Azt hittem, fiú.
– Sokáig én is azt hittem, de ez egy hosszú történet.
– Szóval, miatta vagy itt?
– Igen, és a Tavasznak is el kell vinnem a varázslatait.
– Nem lesz könnyű dolgod, de tudod mit, segítek neked. Az igazat megvallva, jót tettél velem, amikor iderepítettél. Egy szabó udvarában értem földet, aki nagyon megörült nekem, ugyanis a környéken rengeteg volt az egér, és minduntalan megrágcsálták a posztóit. Azóta is nála lakom, úgy élek, mint egy király, de neki sem lehet oka panaszra, a cincogók messze elkerülik a háza tájékát, amelyik mégsem, annak nyekk – fejezte be történetét macskosz uraság, s a szeme úgy villogott, hogyha a királyfi egér lett volna, bizony inába száll a bátorsága.
A cica elvezette a herceget gazdájához, aki egy hófehér köpönyeget varrt neki.
– A tarka ruhádban túlságosan feltűnő lennél Jégország földjén. Ott minden fehér és csillogó. De ha ezt a kabátot magadra teríted, már te sem fogsz kilógni a többiek közül – mondta a jóságos szabó, és búcsúzóul egy szép piros almát csúsztatott a kabát zsebébe. – Ez még a tavalyi nyár ízeit őrzi. Kívánom, kísérje siker az utadat.
Újra felkerekedett hát a királyfi. Egerész barátja a legközelebbi kapuig kísérte, ott azonban visszafordult.
– Én tovább nem mehetek. Vigyázz magadra hős megmentőm! – dorombolta mosolyogva, majd szökkent egy nagyot és szaladni kezdett hazafelé, hogy megregulázza cincogiékat, ha azok netalántán elszemtelenedtek volna távolléte alatt.

Az ifjú herceg elszántan megdöngette a kaput. Egy didergő alak jelent meg a rácsok mögött.
– Mit akarsz? – förmedt rá.
– Bemennék.
– Mutasd az engedélyed!
– Nincs engedélyem.
– Akkor kint maradsz.
A királyfi szánakozva nézte az őrt, aki annyira vacogott, hogy a nyelvét már véresre harapdálta.
– Csak nem fázol? – szólította meg újra.
– Hogy az ördögbe ne fáznék ilyen kutya hidegben! Mást sem csinálok, amióta megszülettem, csak fázom.
– Ha beengedsz, mutatok valamit, ami percek alatt felmelegít.
Egy darabig csönd volt. Szerencsétlen strázsa reszketve törte a fejét, aztán nagy csörömpöléssel elfordította a kulcsokat. A királyfi belépett és rámosolygott a csupa zúzmara emberre, majd körülnézett, hátha akad pár szál tűzifa a közelben. De bizony nem volt ott más fa, csak az asztal és a székek. Fogta hát őket, és apró darabokra hasogatta valamennyit. Az őr gyanakodva figyelte, de nem avatkozott közbe. Amikor elkészült, a királyfi gyufát vett elő a zsebéből, és meggyújtotta a farakást. Pillanatokon belül gyönyörűen lobogott a tábortűz.
– Gyere csak közelebb bátran, pajtás! – biztatta az elképedt katonát, akinek testét lassan átjárta a jótékony meleg.
– Ez varázslat – suttogta –, de nagyon jó varázslat.
– Ugyan, nincs ebben semmi különös, ez a tűz – mondta a herceg, és megtanította új barátját arra, hogyan táplálja a tüzet, és arra is, hogyha esetleg mégis kialudna, hogyan lobbantsa újra lángra. Erre az esetre adott neki egy doboz gyufát is.

Az őr annyira hálás volt ezért, hogy egészen a palotáig kísérte jótevőjét. Az ifjú azonban itt újabb akadályba ütközött.
– Mit akarsz? – mordult rá az ajtónálló.
– A királyodhoz jöttem – felelt a herceg udvariasan, s közben arra gondolt, hogy errefelé nem túl jól neveltek az emberek.
– Be vagy jelentve?
– Nem vagyok bejelentve.
– Akkor vissza is fordulhatsz.
A királyfi azonban nem mozdult. Figyelt, s közben azon gondolkodott, hogyan nyerhetné meg ezt az embert is magának. Az ajtónálló éppen enni készült. Fintorogva szagolgatta az újságpapírba csomagolt hideg halszeletet. A királyfinak felcsillant a szeme, mert máris támadt egy remek ötlete.
– Nem szereted a halat? – kérdezte barátságosan.
– Te se szeretnéd, ha az anyatej óta csak ezt ennéd.
– Ha beengedsz, adok neked valamit, ami biztos ízleni fog.
Az éhes fickó nem sokat morfondírozott magában, mohón kitárta az ajtót.
– Mid van? Mutasd!
A királyfi zsebéből előkerült a piros alma. Az ajtónálló először csak szagolgatta.
– Hm, az illata csuda kellemes! – majd bele is harapott, s azután már nem foglalkozott semmivel, csak a zamatos, lédús gyümölccsel.

A királyfi nekivágott a jégpalota végtelen folyosóinak. Mindenekelőtt Lilit szerette volna felkutatni, hogy végre magához ölelhesse, és szerelmet vallhasson neki. Sokáig bolyongott a néptelen termekben, míg végül egy szobalányba botlott.
– Kedves leányka – szólította meg –, gyönyörű mátkámat keresem, akit a gazdád elrabolt tőlem. Meg tudnád mondani, hol találom?
– Meg tudnám mondani, de nem tehetem, és azt is jelentenem kell, hogy te jogtalanul behatoltál ide.
– Ó szép kisasszony, a világért sem sodornálak bajba, menj csak és tedd a dolgod! Már az is enyhített szerelmes szívem fájdalmán, hogy olyan páratlan ékkőre bukkantam e dermesztő falak közt, mint amilyen te vagy.
A lány elpirult, hercegünkből pedig ömlöttek tovább a mézes-mázas szavak.
– Egyetlen dolgot láttam csak életemben, ami hozzád foghatóan tökéletes, ezt a szál vörös rózsát, amit most neked adok hódolatom jeléül.
A lány szinte elolvadt a gyönyörűségtől, amikor elvette a virágot, amit a Tavasz adott útravalóul a királyfinak.
– Gyere, ékes szavú daliám, elvezetlek a menyasszonyodhoz – mondta halkan.

A háromszázharmincharmadik folyosó háromszázharmincharmadik szobájához lopakodtak. Kinyílt az ajtó, és Lili ott állt előttük. Szegény egészen megdermedt a nagy hidegben, de szerelmese ölelő karjaiban, csókjainak özönében, hamarosan újra életre kelt. Sajnos nem örülhettek egymásnak sokáig. Döngő léptekkel megjelent a Fagy. A királyfi kirántotta kardját és rákiáltott:
– Nem veheted el erőszakkal, ami nem a tiéd! Add vissza a Tavasz varázslatait, és engedd el velem Lilit, akkor békében távozom. Vagy vívjunk meg, tisztességes küzdelemben!
– Ha, ha, ha, ha – nevetett gonoszul a Fagy. Fújt egyet, s a királyfi, ahogy volt, karddal a kezében, nyomban megfagyott. – Nos, drágaságom, most hogy a lovagod ilyen csúfos véget ért, hozzám jössz-e feleségül? – fordult Lilihez.
Ő pedig hősiesen lenyelte könnyeit, és kacéran nézett az előtte tornyosuló gonosz lényre.
– Látom már, hogy nincs nálad erősebb vitéz a széles világon. Szívesen leszek a feleséged, de az esküvő előtt kérnék tőled valami különleges nászajándékot.
– Mondd, mi legyen az – kérdezte elégedetten a Fagy. – A világ összes kincsét a lábaid elé teszem.
– Nem kérek kincseket, csak a Tavasz varázslatait add nekem!
– Azt már nem! – csattant fel a Fagy. – Kérj bármi mást, és megkapod, de a tavaszt felejtsd el, különben jégtömlöcbe zárlak.
Lili jobbnak látta, ha taktikát változtat.
– A szívére nem tudtam hatni, talán, mert nincs is neki – gondolta –, akkor most próbálkozzunk a hiúságával!
– Azt hiszem, mégiscsak tévedtem az előbb. Nem is vagy olyan hatalmas, mint képzeltem. Itt vannak nálad azok a varázslatok, mégsem próbáltad ki őket még soha. Sőt, már akkor is ideges leszel, ha csak szóba kerülnek. Ennek csak egyetlen oka lehet, hogy NEM TUDOD HASZNÁLNI ŐKET. Nincs elég erőd, és túlságosan ostoba is vagy. Mihez értesz te? A pusztításhoz! Erre bárki képes. Ha nem hiszed, nézz ki az ablakon! Az a kisfiú egyetlen mozdulattal rombolja le a másik hóemberét. Ellenben a Tavasz, életet ad. Te erre soha nem leszel képes, akár nálad vannak azok a varázslatok, akár nincsenek.
Lili gúnyosan nézett a Fagy szemébe, és várt. A hatás nem maradt el.
– Bármit meg tudok tenni, amit csak akarok! – ordított a Fagy magából kikelve. Leakasztotta a nyakában lógó aranyszelencét, és kinyitotta.
– Szálljatok varázslatok, tegyétek a dolgotok! – kiáltotta széttárt karokkal.
Abban a pillanatban langyos szellő suhant át a szobán, és Jégország felett felragyogott a nap. A Fagy megtántorodott és térdre esett. Kétségbe esve kapott a szelence után, hogy becsukja a fedelét, de Lili gyorsabb volt nála. Felkapta a kis dobozt, ami fényt és meleget árasztott, és kedvese nyakába akasztotta. A királyfiba lassan visszatért az élet, s a szerelmesek boldogan simultak egymáshoz. Amikor kibontakoztak az ölelésből, a Fagyot keresték, de már nem volt sehol. Jégország királya elhagyta birodalmát, alattvalói pedig, csodálkozva fedezték fel a Tavasz ajándékait. A herceg és Lili nyomában mindenütt elolvadt a hó, virágba borultak a fák, és megszólaltak a madarak.

A Tavasz megerősödve, kivirulva fogadta őket. Még Kobakka is meghatottan rázogatta a kezüket, és hol hálálkodott, hol sok boldogságot kívánt nekik eljövendő közös életükhöz. Nem időztek azonban sokáig a türkizpalotában, mert a szívük igen-igen húzta már őket haza. Mire az öreg király birodalmába értek, ott már tombolt a tavasz. Az emberek mindenütt virágokkal köszöntötték ifjú urukat és szép kedvesét.
Az öreg király és hitvese hatalmas lakomával várta őket. Könnyes szemmel adták áldásukat gyermekük és Lili szerelmére, s azon melegében meg is tartották a lakodalmat.

És hogy a Faggyal mi lett? Valahol a Föld másik oldalán rejtőzködött egész nyáron át. Ősz végén már megjelent néha-néha, próbálgatta az erejét. Karácsonyra újra teljes fényében pompázott. Hóval borította be a földeket, hogy a magokat megvédje a hidegtől, és a gyerekek tudjanak szánkózni, hócsatázni. A tavakra jégpáncélt varázsolt, az ablakokra jégvirágot.
– Milyen szép az idei tél! – mondogatták az emberek.

A Fagy meglepve hallgatta a dicséretet, s olyan jókedve kerekedett tőle, hogy Szentestén táncoló hópihékkel örvendeztette meg a városok és falvak lakóit. Ettől kezdve a Fagy minden évben elégedetten engedte át a helyét a Tavasznak, ha eljött az ideje, és soha többé nem akart egyedül uralkodni a világon.



No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...